Mindenkit megkopasztunk a végén!

Tízezer először, tízezer másodszor, tízezer harmadszor! - jelenti ki határozottan az árverés vezetője, majd koppan a kalapács. A copfos férfi elégedetten engedi le a tárcsát. Vásárolt három tévét egy tízesért. Kicsit talán drágán, hiszen a kikiáltási ár 18 ezer forint volt, s ha senki sem kap az ajánlaton, rögtön negyedére száll le az ár, az ingóságot akár ennyiért is megszerezheti az ügyes vevő. Ezúttal azonban - szokatlan módon - mások is beszálltak a licibe, így kissé feltornászták az értéket. Sebaj, legyint a hosszú hajú férfi, ennyit a rendőrnek is kifizetett múltkor, amikor elnézte a "Behajtani tilos" táblát, most legalább szert tett valamire.
Innen, az árverési csarnokból már vitt haza a copfos hangszóró nélküli tévét, sőt olyan magnóutánzatot is, amibe csak úgy belepottyant a kazetta. Ám a remény hal meg utoljára: a mostani zsákmányával hátha szerencsésebb lesz.
A következő tétel tíz darab hajnyíró szerkezet, kikiáltási ára 16 ezer forint. Némi derültség után végül 4600 forintért kel el.
- A végén mindenkit megkopasztunk! - kurjantja egy vidám fiatalember, majd a licit után mindjárt árulni kezdi friss szerzeményét. Egy bennfentesnek tűnő bőrdzsekis gyanakvóan méreget, láthatóan összeszokott társaság forgolódik a csarnokban. Mások mobiltelefonnal a kezükben tudósítják megbízóikat a felhozatalról. Ma bizony gyenge. Nincs remény komoly zsákmányra, az autókra, műszaki cikkekre vadászó kemény fiúk unottan nézelődnek. Hagyják a kicsiket játszani...
Végre a légkondicionálók jönnek sorra, ezeket kettesével verik dobra, kikiáltási áruk nyolcvanezer forint.
- Húszezer először...
A légkondiszerelő a homlokát ráncolja, végül fellendíti a tárcsát, és egy húszasért viszi el a kettőt. Az arcán több bizonytalanságot látok, mint örömet, ugyanis az olcsó márkanevet viselő szerkentyűk kissé gyanúsak. A dobozuk feltépve, az egyiken hibajegyzék, a másikra filctollal ezt pingálták: lyukas, rossz... Netán egy márkaszerviz készletét foglalta le az adóhivatal? A szerelő mégis akcióba lendül, bagóért adják, nem hagyhatja itt.
- Lutri, lutri, de majd csak felrakom valakinél - dünnyögi magában kifelé menet.
Amit csak érdemes lefoglalni, azt mind megtaláljuk az APEH budapesti, Gvadányi úti árverési csarnokában. Meg azt is, amit nem volt érdemes. Az öreg pianínó egy szebb napokat látott egyesület tulajdona volt, a hűtőpult egy csalódott vendéglősé, a naptej árusítására szolgáló polcot talán egyenesen a strandról hozták be, a síléceket meg egy tönkrement sportboltos adhatta cserébe adótartozásáért. Jönnek majd sídzsekik is, súgja meg Béla bácsi, a raktáros. Meséli, élőállaton, fegyveren meg élelmiszeren kívül szinte minden előfordult itt: még kitömött őz és kerámiaelefánt is.
Hiába a sok furcsaság, az ember valahogy kényelmetlenül érzi magát a hangár méretű csarnokban: emitt egy Katalin nevű hölgy bőrkanapéja, hozzá illő szekrénysorral, tévéállvánnyal, rajta a televízió. Katalin azonban már nemigen kapcsolja be, a nappaliját napokon belül dobra verik - silabizálom a falra szegezett hirdetmények közt.
Ha lenne pénzem, vehetnék céget is: például gépipari kft.-t mindenestül harmincmillió forintért, netán "alig használt" részvénytársaságot hárommillióért. Állítólag akadnak ügyvédek, akik vásárolnak efféle "alvó céget", s aztán "tisztára mosva", adósságok nélkül továbbadják olyanoknak, akiknek nincs idejük cégalapításra. Kalapács alá kerülnek üzletrészek is, ám ez nehéz ügy, hiszen a tulajdonostársaknak elővételi joguk van. Ráadásul nem életbiztosítás olyan gazdasági társaságot vásárolni, amelyiknek már meggyűlt a baja az adóhivatallal.

Jórészt az APEH árveréseire "szakosodott" maffia ténykedése okozza, hogy az adósság ellenében lefoglalt és dobra vert autók s egyéb ingóságok gyakran negyedáron, az ingatlanok pedig féláron kelnek el. Tavaly több mint nyolcmilliárd forint értékű ingóságot és ingatlanvagyont bocsátottak árverésre, ám ebből csak 1,2 milliárd forint bevételt könyvelhetett el az adóhivatal - tudtuk meg Várszeghi Györgytől. Az APEH végrehajtási főosztályvezetője szerint a maffiózókat nehéz fülön csípni, ugyanis nem a hatóságot, azaz nem az árverezőt vesztegetik vagy félemlítik meg. Láthatóan fizikai kényszert sem alkalmaznak, azaz nem zavarják meg az árverés rendjét például azzal, hogy lefognák a tárcsát emelő kezeket. (Egyébként, ha rendzavarás veszélye fenyeget, akkor rendőri biztosítást kérnek az árverezők.) Azt azonban nehéz bizonyítani, hogy a jelenlevők a licit előtt megegyeztek egymással, amint azt is, hogy a maffia tagjai pénzt követeltek vagy fenyegetéssel beszéltek le valakit vásárlási szándékáról.
A zavarosban halászókat csak az tarthatná vissza, ha megváltoztatnák a végrehajtásról szóló jogszabályokat. Az adóhatóság már többször beadta módosító javaslatait, ám eddig sikertelenül. A végrehajtási törvény úgy rendelkezik, hogy az ingóságok - amennyiben senki sem tornássza magasabbra a licitet - már a kikiáltási ár 25 százalékáért, az ingatlanok pedig 50 százalékáért eladhatók. A főosztályvezető szerint ésszerű volna ezeket az értékeket magasabbra, 50-70 százalékra emelni. Ugyancsak probléma, hogy jelenleg a kikiáltási ár a forgalmi értékkel egyezik meg, s ez túl magas ahhoz, hogy például becsületes autókereskedőket vásárlásra bírjon. Az adóhivatal pártolja azt az ötletet is, hogy a liciteket a világhálón keresztül bonyolítsák, így a vevők egymástól függetlenül tehetnék meg tétjeiket. Mindezen változtatási javaslatok legkorábban ősszel, a törvénymódosítási időszakban kerülhetnek a parlament napirendjére.
Addig a maffiózóké a terep. Legalább harminc, árverésekre szakosodott csapat ügyködik az országban - egyelőre háborítatlanul.

A nógrádi dombok közt kanyargunk, Kozárdra tartunk. Egy fiatalember köztartozása ellenében a hatvanas években épült családi ház fele részét árverezteti az adóhivatal. Kollégámmal az óvatosság kedvéért hétvégi lakra vágyakozó pesti házaspárként jelenünk meg az eseményen. "Párom" nagyvonalúan azt ajánlja, döntsek én, így hát szemügyre veszem az ingatlant. A kockaház udvarán öt érdeklődő várakozik, az adós nem jött el. Máskor sem szokott, ez már nem az első árverés.
- Reggel próbáltam vele megegyezni, de nem hajlandó eladni nekem a maga részét. Azt mondja, ki akarom forgatni a vagyonából - panaszkodik az adósra a lakás másik felének tulajdonosa. A középkorú nő párjával érkezett, rajtuk kívül ácsorog még itt egy szomszéd falubeli vállalkozó, aki - ha hozzájutna - munkásainak adná albérletbe az ingatlant. Aztán akad itt két fiatalember is, nyakukban vastag aranylánc fityeg, elegáns autóval érkeztek, állítólag ahhoz is liciten jutottak hozzá, potom áron. Mikor kérdem, megvennék-e a házat, talányosan mosolyognak.
- Magácska csak mostanában kezdett árverésekre járni? - érdeklődnek, mivel nem találják ismerősnek az arcom.
- Aki komolyan gondolja a dolgot, fáradjon be! - hívja a többieket a környékbeli vállalkozó, s így öten bevonulnak az előtérbe. Gondosan bezárják az ajtót. Akárhogy igyekszem, csak annyit hallok, hogy egyezkednek. Amikor benyitok, elhallgatnak, s tudtomra adják, kívül tágasabb. Néhány perc múlva előjönnek, s addigra - vajon mi történhetett odabenn? - a két aranyláncos ifjú visszalép vásárlási szándékától. Maradnak hárman. Meg persze mi, akiket egyelőre nem vesznek komolyan, pedig még a pincét, kertet is megtekintem, igyekszem határozott vevő színében feltűnni. Csak annyit érek el, hogy kollégámra együttérzőn tekintgetnek: szegény, látszik rajta, hogy az asszony hordja a nadrágot...
Mire kezdetét veszi az árverés, nagyjából tisztázódnak az erőviszonyok. Hogy, hogy nem, senki sem rakja le a kikiáltási ár tíz százalékát, ami a licitáláshoz szükséges volna. Az adóhivatal egyik alkalmazottja bejelenti, hogy a mai árverés érdeklődő hiányában elmarad, a másik mindezt videóra veszi: a törvényesség ezt követeli. Fél éven belül nem kerülhet újra kalapács alá az ingatlan.
Bizonyára véletlen egybeesés, hogy néhány perccel később a ház másik felének elégedett tulajdonosa összenéz a vállalkozóval, majd a hátsó udvarba mennek. Az asszony előveszi a tárcáját, s átad néhány bankót. Kollégám csak azért szemtanúja a jelenetnek, mert az utcán sétálgatva épp a kiszemelt víkendházunkat vizslatja.
A hölgy később elárulja: az a terve, hogy mégis maga veszi meg a fél házat az adóstól, s az egészet egyben adja el. Jobb áron, mint amennyi a liciten befolyt volna. Esetleg nekünk. Megbeszélem a párommal - ígérem, s intek a "férjemnek". Bár, tudjuk, szegényt mindig kihagyom a fontos döntésekből...

A következő szerdán újra ismerős arcok méregetnek Pesten, a Gvadányi úti APEH-székháznál, csakhogy ezúttal nem a csarnokban, hanem az udvaron. Feltűnik a dörzsölt bőrdzsekis is egy kisebb csoport élén. Figyelmesen mustrálom a közszemlére tett autót - Opel Astra, piros színű, 13 éves -, ám a tapasztalt fiúk azonnal rájönnek, hogy két dologhoz biztosan nem értek: a kocsikhoz és a pénzhez.
- Ha tetszik magának, beszélhetünk róla - sompolyog mellém egy napbarnított arcú férfi; lábán vadonatúj edzőcipő fehérlik. Naiv tekintetemet látva türelmesen elmagyarázza, mire gondol.
- Van egy ilyen biznisz... - kezdi rókaképpel. A "biznisz" lényege, hogy megvehetem a hatszázezer forint kikiáltási áron hirdetett járművet negyedáron, ha meggyőzőm őket, hogy ne licitáljanak fölém. A meggyőzés ára fejenként tíz-tízezer forint, azaz negyven-ötvenezret kell köztük szétosztanom. Így tehát valójában nem negyed-, hanem harmadáron, azaz kettőszázezerért lehet az enyém az öreg járgány - állítólag még így is megéri.
- Ezen kicsit még töprengek... - felelem, majd nyújtom a személyit meg a lakcímkártyát az árverés vezetőjének, s tárcsával kezemben helyet foglalok a teremben. Az edzőcipős mellém telepszik.
Az események gyorsan peregnek. A hatszázezer forintról egy perc alatt leszalad az ár százötvenezerre. Egy vékonydongájú, szemüveges férfi emeli a tárcsát. Más nem szól közbe.
- Senki többet, harmadszor - csapódik a kalapács. Mire felocsúdunk, a szemüveges elvitte az autót.
- Azt hittük, kegyed licitál. Mi csak magára vártunk - fordul felém szemrehányóan napbarnított "kísérőm".
- Bocsánat, ezt most elrontottam. Majd legközelebb - próbálok magyarázkodni.
Ő meg rosszallóan csóválja a fejét. Most miattam nem keresett semmit a csapata.
Sietősen búcsúzok, s miközben lépdelek a megálló felé - megérdemlem, hogy busszal menjek, miért is nem vettem autót -, néha azért hátranézek. Ha legközelebb jövök, nem hibázhatok ekkorát. Muszáj lesz lefizetnem őket...