Vidravár

A lábamon azért gumicsizma, a kezemben meg könnyű kis horgászbot. De a botot csak megszokásból viszem, jobban érdekel most az ébredő part, mint a kövek mögött megbújó balin vagy domolykó.
Valahol Panyola és Olcsvaapáti között bóklászom, ahol lenyűgözően szép a Tisza. Hatalmas S betűt formáz itt a folyó. A betű közepén meredek part, s a parton öreg révház - portyázásaink kiindulópontja. A ház azonban már régóta lakatlan, a magányra váró ember könnyen elbújhat a környékén.
Egy távoli, vízbedűlt fának tartok - de csak úgy, céltalanul. Vagy nagyon is tudatosan? Csak titkolom magam előtt is, hogy ne fájjon majd annyira a rám váró csalódás...?
Tavaly ősszel jártam utoljára erre. Először október végén. Meleg, kora őszi nap ragyogott az égen, és tenyérnyi, sárga virágok borították a partot. A hal persze nem jött, kinéztem hát egy távoli, vízbe dűlt nyárfát. Szúrós napraforgótáblák, elvadult gyümölcsösök közt vergődtem át, de a java még csak ezután következett. A meredek, leszakadt partot kefesűrűségű bozót védte, tele mindenféle, víz hozta száraz ággal. Megannyi lándzsa mindegyik - egy is felnyársalhatná az embert.
De hol a hal, ha nem az ilyen vad helyen?
A Tisza a szokottnál is alacsonyabb volt. És már-már valószerűtlenül áttetsző - lent, a fenéken tisztán látszott minden nagyobb kő, horpadás. Az öreg, kidűlt nyárfa égnek meredő gyökerei hatalmas polipkarokként karmolászták a levegőt, de néhány vastag gyökér tartotta még, s nem bírtak vele az áradások. Koronája a vízben könyökölt, vagy húsz méterre a parttól. Arrafelé igyekeztem. Illetve dehogy is igyekeztem. Négykézláb araszoltam a megszáradt iszappal borított törzsén, mikor észrevettem a nyomokat a sárban.
Vidranyomoknak néztem. Aztán mikor egy félig megrágott halfej is a kezem ügyébe került, minden kétséget kizárva bizonyossá vált, egy vidra is felfedezte magának a nyárfát. De azt még nem gondoltam akkor, hogy egy igazi tanyára leltem! Csak amikor visszacsúsztam a partra. A vidrafészket szinte lehetetlen észrevenni, hisz bejárata rendszerint a víz alól indul. A levegőző nyílásai már inkább árulkodók. Azokat találtam meg én is, a kidűlt fa gyökerei alatt.
Sose láttam még a Tiszán vidrát. A Túron is csak egyszer. De akkor olyan nagy tél volt, hogy a varjak megdermedve fordultak le a fáról. Az istvándi vízimalom zubogó vízében próbálkozott szegény a halfogással, de ahogy jött, el is ment nyomban. Ez viszont, a nyomokból ítélve, igencsak jól érezte itt magát - hogyan kéne meglesni? Itt, most - sehogy. Talán ha maradnék éjszakára. De egy szál ingben... még ha enyhe is az ősz!? Talán majd legközelebb.
Eljött az is. Két hét se telt el, s már megint ott küzdöttem magam, lefelé a vidratanyának. De a nagy nyárfához érve arcomra fagyott a mosoly. Az iszapban két idegen csizmanyom - s két kilőtt patron. Vadászok kézjegye. Csak nem az én vidrámra vadásztak!?
Tűvé tettem érte az egész partot. De egyetlen biztató nyomra se leltem.
Közben eltelt a tél, kizöldültek a ficfák, s most én megint a nagy, kidűlt nyárfa felé tartok. Ahová rendesen csak ősszel járunk, a rablóhalakat kergetve. Lecsúszom a parton, átvergődöm a bozóton, s, egyre jobban nekikeseredve, a gyökerek körül kutakodom. Semmi sem változott az elmúlt majd' fél évben. A víz ugyan magasabb valamivel, de a part amúgy olyan, mint tavaly. Sehol semmi nyom, már fordulnék vissza, mikor meglátok a vízre hajló fatörzsön egy aprócska, lerágott halfejet. Még friss, legfeljebb fél napja foghatták. Jobban örülök neki, mint egy mázsás harcsának. Hisz megvan a vidránk - a tavasz is mindjárt más így.
De a kis keszegért is mondjunk azért alkalomadtán egy fohászt.