A mi időnkben, a hatvanas-hetvenes években az iskolások egyik legjobban várt ünnepe volt. Hogyne már, hiszen aznap szünetelt az iskola! Felkerekedett kicsi és nagy, tanár és tanuló, és irány a nyírparasznyai erdő! Annak is a közepe, a fenyvesekkel ölelt erdészház és környéke.
Mitőlünk, Ópályitól jó messze az az erdő, az erdészház is vagy öt kilométer. De az út végig fák között vezet. Fasorok, dombok váltogatják egymást, aztán jön az erdő, ami nekem ma is az ERDŐ, így, csupa nagybetűvel. Pedig az öreg fákat jórészt már teljesen kivágták. Tíz-húsz éves fiatal akácosok kapaszkodnak a homokba, de én még látom ma is a vén fákat, a bokrokat, s az alattuk hullámzó virágtengert, a meszszire sárgálló fecskefüveket.
És a madarakat persze. Mert hiába mondják azt, hogy az akácosoknak szegényes az állatvilága. Dehogy szegényes! Fülemilék, pintyek, légykapók, poszáták dalolásától volt hangos a vidék - és persze a mi szánktól. A pályi meg a parasznyai iskolások kiabálásától. Mert rajtunk kívül ott voltak a nyírparasznyaiak is. Mi a tisztás Pályi felőli, ők a Parasznya felőli oldalán. Később aztán összekeveredtünk, s nemegyszer talán össze is verekedtünk. Ők a pályiakat olajosoknak, mi a parasznyaiakat bankásoknak csúfoltuk. Valamikor Pályiban két olajütő is működött, a parasznyai határ meg tele volt búbos bankával. Innen eredt a két falucsúfoló, amit egy öntudatos tíz-tizenkét éves legényke természetesen szótlanul nem tűrhetett.
De azért a kakaskodás volt a legkevesebb. Hiszen ott volt az erdő a maga ezer csodájával. Az elérhetetlen magasságban himbálózó fészkeivel, a harkály vájta odúkkal, a homokutak porában kacskaringózó vadnyomokkal. A múlt századok felfedezői nyomulhattak oly izgatottan előre az afrikai dzsungelekben, mint mi abban az erdőben. Minden domb mögött titkok vártak ránk - a legnagyobb titok pedig: vajon hogyan fogunk visszatalálni? Mert a sokadik domb után már elhalkult a lárma. Ott már csak a szajkó szólt meg a légykapó, ott már csak a fák zúgtak és a szél suhogott. Ott már csak az erdő volt meg a tizenéves gyermek - aki nem tudta még, hogy pont akkor ivódik zsigereibe kitörölhetetlenül a természet szeretete.
Ott, a parasznyai erdő mélyén, madarak és fák napján.