Fácán

- Jó reggelt! Szép napunk van, ugye? - vigyorgott rá a sofőr, közben beledöfte a csikket a hamusba, feltekerte a rádiót.
- Igen - csusszant be az ülésre, bekötötte magát és elnyomott egy ásítást.
Utált hajnalban kelni. Émelygett a cigarettafüsttől, pláne attól, hogy a ricsajban két óráig összezárva diskurálnia kell valakivel. Zsebkendő után kotorászott a táskájában, s az indulás pillanatában bűntudatosan már magát is utálta, amiért ez a harsány, kerekképű férfi ellenszenves neki. Benne van a hiba, mert valóban szép a reggel. Langyos, napfényes nyárelő. A kocsi sofőr felőli, letekert ablakán fanyar bodzavirág illata sodródott be és keveredett a dohányfüsttel, amikor a városból kiérve a férfi újból rágyújtott. Nem fog érte szólni. A rádióért sem. Még képes odabent visszamondani, hogy nyavalygott az úton. Céges autóban kussoljon a kolléga, ha kedves az állása!
Hátradőlt, behunyt szemmel hallgatta a hírműsorral kevert slágerturmixot, majd önmagát is meglepte a száján kiszaladó közhelykérdés.
- Régóta vezet?
- Ezer éve! Bejártam már a fél világot baleset nélkül - dörzsölte meg borosta nélküli pufók arcát a sofőr elégedetten, s keze a rádió tekerőgombja fölött körözve lecsapott. - Vigyázni kell, ha otthon két gyerek várja az embert, nem igaz?
- Hogyne... - dünnyögte engedelmesen, s a hegedű hangjára felkapta a fejét. Vivaldi! A rádióból a Négy évszak, s éppen a nyár tétele szólt. Buja aranyidő ezüst zenéje! Sóhajtott, ismét behunyta a szemét, hirtelen megbékélt mindennel.
- Elzárjam? - sandított rá a sofőr. - Ne haragudjon, meg se kérdeztem, nem zavarja-e a zene...
- Hagyja csak! - mosolyogta el magát aznap először, s magában arra gondolt, ott kéne hagynia a fullasztó tanszerboltot. Nekivághatna ő is a világnak, mint ez a férfi, elmehetne valahová messze, nagyon messze...
- Nézze csak! Fácán!
Felriadt az álmodozásból. A napsütéstől fénytócsákkal borított út közepén észrevett egy apró barna madarat, ami a kocsi láttán fürgén nekiiramodott kurta lábain.
- Tyúkocska! Juhé!!! - rikoltotta felajzottan a sofőr. - Nem a mi sávunkban, de sebaj! Előttünk, mögöttünk semmi nem jön! Evett már fácánlevest? Nagyon finom! - arcára kiült a mohóság, s kormányra ráfeszült keze tekerni kezdett.
- Én soha nem... Jézusom, mit csinál?! Jaj ne! Álljon meg, kérem! Álljon...!!!
Érezte a sivító fékezés erejét, a durva ütést a karján, hallotta a dübbenést a kocsi oldalán. Fatörzsek cikáztak előttük bolond összevisszaságban, az autó belebukfencezett az árokba, majd a motor köhögve lefulladt...
A sofőr bambán meredt maga elé. Arcát vércsíkosra szabdalták a kitört szélvédő szilánkjai, domború hasába mélyen belevájt a megfeszülő biztonsági öv, ami megóvta mindkettőjüket attól, hogy a nyakukat szegjék.
A száguldásból állókép lett. Ültek moccanás nélkül. Az üveg nélküli szélvédőn túl sárga repcetáblát borzolt a szél. Orrába sodorta a föld meleg szagát, karjában érezte a hasító fájdalmat. A rádióból már nem Vivaldi, csak recsegés szólt. Rátört az émelygés. Kikapcsolta az övét, kimászott a kocsiból és leroskadt az árokpartra. Puha csend fogta körül, hátán száradt a veríték. Nézte a szandálját, egyik sarka letört. Nem jutott eszébe semmi. Aztán belehunyorgott a napba és fülelni kezdett. Mintha fácáncsibék csipognának valahol...