Anyarúzs

Debrecenben a Homok utca, ahol a Dédi lakik, volt az első otthonom, és

az volt az első otthon, amit örökre ott akartam hagyni. Ott történt meg

az első világbamenésem. Hároméves voltam. Az anyarúzs miatt mentem

világgá. Az anyarúzs nagyanyáméknál a nagyszekrényben, a felső fiókban

volt, és amikor véletlenül magamra maradtam, mondjuk nagyanya hátra

ment a nyárikonyhába, vagy anya kiment a kinti budiba, akkor elcsentem

az anyarúzst, és rajzoltam vele a falra, már ameddig felértem.

Kerekerdőt rajzoltam. Mindig kerekerdőt rajzoltam, szép, piros

kerekerdőt. Zöldet nem tudtam, akkor még nem voltak divatban ezek a mai

divatos rúzsok. Szóval kerekerdőt rúzsoztam a falra, már az egész lakás

kerekerdővel volt tele, nemcsak a fal, a hajópadló meg a nagy

cserépkályha is a belső szobában, egyedül ott volt fűtés, így utólag

mondhatnám, hogy zöldövezetben laktunk, vagyis hát pirosban.
Háromévesen

kerekerdő-tervező akartam lenni. Sok-sok kerekerdőt akartam tervezni.

Rajzoltam egy nagy kört, az volt a kerekerdő, és bele kisebb köröket,

azok voltak a fák. Anya ugyan azt mondta, hogy az nem kerekerdő, hanem

pöttyös labda, de engem nem izgatott, tudtam, hogy a felnőtteknek nincs

fantáziájuk.
És akkor egy nap eltűnt az anyarúzs. Eldugták előlem.
Nincs

több kerekerdő, mondta anya és nagymama. Ki kell festetni a lakást.

Tudod, mennyibe kerül az a festetetés, kérdezték. Húszezer

ötvenfilléres fagyi. Hogy mennyi a húszezer, azt nem tudtam, biztos sok

lehet, az ötvenfilléres fagyit viszont szerettem, a Zöldikénél néha két

gombócot is kaptam, de nem értettem, mi köze van a kerekerdőimnek a

csokifagyihoz. Jó, mondtam, akkor világgá megyek. Menjél kisfiam,

mondta nagyanyám, sütök neked pogácsát. Úgy illik világgá menni. És

sütött. Amikor kisült a pogácsa, becsomagolták egy batyuba, raktak

mellé egy üveg Bambit is, a töpörtyűs pogácsára jól csúszik, mondta

nagymama, ki tudja, hogy ott a világvégén van-e csatos Bambi, seprűnyél

is került, arra kötötték a batyut, kaptam puszit is, na menjél,

kisfiam, jó utat, mondták. És becsukódott mögöttem a hatalmas tölgyfa

kapu. A cívis építészetre jellemző, hogy az utca felé hatalmas kapukat

építenek, mutassuk meg a világnak, hogy gazdagok vagyunk, a kapu mögött

meg csak apró ház van meg néhány összefoltozott házrész. Nagyanyáméknak

hatalmas kapuja volt, én mindig úgy éreztem, hogy az égig ér. Szóval ez

a hatalmas kapu csukódott be mögöttem.
Álltam az utcán és döntenem

kellett, balra menjek vagy jobbra. Balra mentem. Vígan ringatózott a

batyu a bot végén, szabad voltam, igaz, hogy nem volt anyarúzsom. A

sarkon ott ült Néni néni a hokedlijén és almát árult. Néni néni mindig

a háza előtt ült és almát árult, vagy körtét, vagy diót, vagy valamit.
Hová mész, kisfiam, kérdezte.
Világgá, mondtam büszkén.
Adok egy almát, mondta, jó lesz az útra.
Megköszöntem, és már indulni akartam volna tovább, amikor azt kérdezte, és hol van az a világ, kisfiam.
Álltam, és nem tudtam válaszolni.
A

Nagyerdőt tudtam, a Nagytemplomot is meg a Kollégiumot, ahol nagymama

dolgozott, meg Zöldikét is és a sarki trafikost, ahol napsugaras

nyalókát és indiánkatonát kaptam, de hogy hol van a világvége, azt nem

tudtam. Elsírtam magam, de akkor már ott állt anyám és nagyanyám,

mondták, hogy menjek haza, mégiscsak jobb otthon, mint a világvégén. Ne

legyél te kerekerdő-tervező, legyél inkább csillagász, mondta

nagyanyám, és odaadta nagybátyám távcsövét.
Többet nem loptam el az anyarúzst.