Biciklis küldetés csángó miséért

– Miért volt szükség erre az útra?
– A Kárpátokon túl élő csángók közül mind a mai napig mintegy hatvanezren beszélik a magyart. A majd’ kilencven éve tartó románosítás dacára még ma is legalább harminc színmagyar csángófalu létezik, ennek ellenére magyarul egyetlen egy katolikus templomban se miséznek. Két éve a második legkeletibb csángómagyar faluban, Lábnyikban tanítottam, ahol magam is megtapasztalhattam a csángó sors abszurditását. A mindennapi életben minden lábnyiki magyarul beszél, még a pap is, de a templomban csak román szó létezik. Ezért gondoltam úgy, hogy elmegyek Rómába…
– És miért pont biciklivel?
– Korábban versenyszerűen kerékpároztam, s több maratoni távot is lefutottam. De persze nem ez volt a legfontosabb szempont. Hanem az, hogy felkeltsük a média érdeklődését. Sikerült is, hál’ istennek. Sokan például épp ennek az útnak kapcsán hallottak először egyáltalán a csángókról.
– Merre járt, kikkel találkozott?
– Budapestről indulva Ausztrián keresztül vezetett Olaszországig az utam, aztán Horvátországon, majd ismét Magyarországon keresztül jutottam el Iasiba, a csángók jászvásári püspökéhez, Petru Gherghelhez. Rómában a vatikáni adminisztráció harmadik legbefolyásosabb személyisége, a vatikáni külügyek helyettes irányítója, Pietro Parolin fogadta a kis küldöttségünket. Nem kellett sokat magyaráznunk, hála a korábbi erőfeszítéseknek a csángók panaszát Rómában is jól ismerik.
– Mégsem történik semmi.
– Isten malmai lassan, de biztosan őrölnek. Monsignore Parolin azzal biztatott bennünket, hogy napirenden tartják a moldvai csángók gondját. De azt is hozzátette, ő úgy tapasztalja, hogy a magyar nyelvű misézés ügye sajnos rendkívüli módon át van politizálva, s az előrelépés nagy körültekintést igényel. És a megoldás kulcsát nem Rómában, hanem Romániában, a területileg illetékes iasi-i püspökségen őrzik. De Rómában, amit meg lehet tenni, megtesznek.
– A megoldás kulcsát őrző jászvásári püspök nem éppen a magyarbarátságáról híres. Hogyan fogadta önöket?
– A tervezett fél óra helyett jó két órán át beszélgettünk. A püspök úr nagyon kedves volt, s mintha a korábbi, mereven elutasító álláspontja is enyhült volna az utóbbi időkben. Ő azzal érvelt, a hit az elsődleges, a liturgia nyelve másodlagos. Mi, vendégek viszont a bibliára hivatkoztunk: minden közösségnek joga van a hitét saját nyelvén gyakorolni.
– Erre ő mit felelt?
– Hogy a csángómagyarok se akarják a magyar nyelvű liturgiát.
– És ez igaz?
– A csángók, akik mindig is kisebbségben éltek Moldvában, az elmúlt évszázadok során rengeteg megpróbáltatáson mentek át. És félnek. Eljutottak odáig, hogy mára csak kevesen merik felvállalni az ütközéseket a helyi hatalmasságokkal. A polgármesterrel, az iskolaigazgatóval, a rendőrőrs parancsnokával. Akik, tisztelet a kivételnek, hisztérikusan reagálnak ma is mindenre, ami magyar.
– A papokat, akik ráadásul szinte kivétel nélkül „janicsárpapok”, kifelejtette a hisztérikusan reagáló hatalmasságok sorából.
– A csángó falvak katolikus lelkészeinek zöme valóban románná átnevelt egykori csángó fiatal. Akik semmi pénzért nem engednék be a magyar igét a templomba. De olvadni látszik a jég, a román hivatalosságok közül már nem mindenki ellenzi oly’ hevesen az anyanyelvi liturgiát. Nemrég például Lujzikalagorban négy, a gyulafehérvári teológián végzett, fiatal csángó pap misézett – magyarul.
– Kérdés azonban, húsz-harminc év múlva lesz-e igény a magyar liturgiára?
– Az iskolákon múlik minden. De reménykedhetünk. Ma már tizenöt iskolában tanulhatják a magyart Lészped, Pusztina meg a többi csángó falu gyermekei, s egyre többen tanulnak közülük székelyföldi középiskolákban is. Sajnos Moldva az Európai Unió talán legszegényebb régiója, a gyerekek taníttatása iszonyatosan megterheli a családokat. Ezért találtuk ki a csángó keresztszülőséget. El nem lehet mondani, milyen nagy segítséget jelentenek azok a 30-40 ezer forintok, amit a magyarországi családok adományoznak évente az önként vállalt keresztgyermekük taníttatására. Ma ezerötszáz moldvai fiatal tanul így, és számuk egyre gyarapszik.