Néni a negyedikről

Télen a néni a kevés bolti kirándulást is ritkítja. A lakótelep a letaposott hóról, az életveszélyes ónos esőiről híres. Nagybevásárlásáról hazatérőben fut vele össze a fiú, éri utol a lépcsőházban. Látja, hátán a kosár, a néni kapaszkodik a korlátba, húzza magát fölfelé. Megkérdi: „Nem nagyon nehéz?” A néni rámosolyog: „Volt már könnyebb.” Az élet nehéz.
A férfi tudja, nem nevelés kérdése, ami eztán történik. Viszony kérdése. Ahogy egymásra néz a szépre vénült, sorsának kiszolgáltatott öregasszony és a jólelkű, segítőkész későkamasz. Akinek két éve halt meg egyetlen elérhető nagymamája, és akinek hiányzik a felhőtlen rajongás, amivel nagymamája elfogadta. Ha rosszkedvűen ráreccsen, nem folytatódik azzal, hogy a fiú megkérdi: „Segíthetek?” És segíthet. Leemeli a hátikosarat, elkapja a fülét, fölszalad vele a negyedikre, lerakja az ajtó elé, robog vissza, időhiány, várja a gimnázium. Száguldás közben azt mondja: „Szívesen bevásárolok a néninek, össze tetszik írni, mert ez nehéz volt.”
 Így kezdődik. Következnek a bevásárlások. Heti egy. Pénteken, amikor a fiúnak nincs első órája. Azt már ő javasolja, hogy nem lesz így jó, mert nincs péksütemény, kenyér a mai világban, amelyik elviselne hétnapos lakótelepi száradást. A keddet „kiegészítő” bevásárlásnak nevezi. Tej, zsömle, kifli. A macska a hatósági húsboltból kapja a menázsit. A hajnali újságkörben üresek a boltok, nem kell sort állnia. A két napra szűkített idő után a boltosok is megismerik, soron kívül kiszolgálják, ha úgy alakul. Nem tételek ezek. Persze nem tétel három kockasajt, harminc deka marhahús, zöldségfélék, amikor a néni „úgy megkíván” egy kis húslevest: „Évek óta nem főztem.”
A fiú le-leül a negyediken. Úgy rendezi az időt, hogy beleférjen. Ül a hokedlin, hallgatja a történeteket a múltból, a gyerekekről, a lányról, akinek „olyan a természete, mint az enyém”, akivel nem lehet kijönni. A két Amerikában élő fiúról, akikkel baj lehet, mert három éve nem írnak. A fiú szereti ezt. Szeret így ülni. Kérdezni a tegnapról. Másutt nemigen kérdezhet. Szülei vagy rohannak, vagy alszanak, vagy egymást ölik.
Nyáron egy hét osztálykirándulás. Elővásárolja a szükséges dolgokat, hogy a kánikulában a néni ne menjen utcára. Ha megjöttem, elszámolunk, mondja, amikor este elköszön. Havonta elsején számolnak el, addig hitelezi a pénzt. Egyszerűbb, mint naponta forintozni. Kockás füzetbe írja. Csatolja a számlát.
De a néni a negyedikről csendben elalszik a hőségben, mire a fiú érkezik a kirándulásból. A szomszédok két napot várnak, két napig hallgatják a kétségbeesett macskát, akkor hívnak rendőrt. A rendőr pedig az egyetlen elérhető hozzátartozót, a lányt, „akivel nem lehet kijönni”.
A fiú lepakol, automatikusan felüget. De a néni a negyedikről nincs már. A lánya foglalta el, dúlta fel a lakást.
– Milyen alapon van kulcsod a lakáshoz? – ordít rá a középkorú, tenyeres-talpas nő, amikor a fiú – semmiről sem tudva – mosolyogva beóvakodik a nagyszobába.
– A lenti szomszéd vagyok – mondja a fiú. – Én vásárolok a néninek másfél éve.
– A néninek – néz rá a nő, gúnyosan megnyomva a nénit – többé nem kell vásárolni. Tegye le az asztalra, tűnjön el.
A következő három órának nincs szemtanúja. De a férfi tudja, mi történt, amikor érkezik, benéz az összeszorított foggal dühöngő gyerekhez. Odalép, megsimogatja a fejét. Nem mond semmit.