Rátört a kór Nyírmihálydira

Közben parázs vita alakult ki a település önkormányzata, a polgármester és a cigányok között. A polgármester ugyanis az egyik nyilatkozatában felvetette: javasolni fogja, hogy szociális segélyt csak az kapjon, aki megássa az udvari vécéjét. Törvényességi aggályok miatt végül ezt nem vezették be, viszont fontolgatják a lakásfenntartási támogatás visszatartását, míg az illemhelyek el nem készülnek. Ez egyébként mintegy harminc-negyven portát érinthet, a mihálydi cigányság nagy többsége normális életet él.
– Nem is a többséggel van nekünk bajunk – hagyja félbe a kiskertje kapálását egy középkorú magyar asszony a falu Szakoly felőli részén. – Hanem azokkal, akik kint süttetik hasukat a napon, és várják a segélyt. De arra már lusták, hogy kiássanak egy istenverte budit. Arra viszont nem lusták, hogy kiássák a szerencsétlen öregasszonyok kertjéből a krumplit. Harminc-negyven éves férfiak élik itt tömegesen a hereéletüket és kapják a mindenféle segélyt. Mint a lakásfenntartási támogatást is, amit például az én szüleim nem kaphatnak meg, mert a kettejük nyugdíja meghaladja a kilencvenezer forintot. Hol itt az igazság? Nagyon jól teszi a polgármester meg a képviselő-testület, hogy rendre akarja szorítani a rendetlenkedőket!
Nyírmihálydi 2100 lakosának mintegy negyven százaléka cigány, többségük a Nyírgelsére vezető út mentén lakik. Az utcákon rengeteg a gyermek, tiszták, szépen felöltöztetve mindegyik, és a porták se elhanyagoltabbak, mint más romatelepeken. Makula Ferencet keresem, a cigány kisebbségi önkormányzat egyik vezetőjét. Épp akkor lép ki a kiskapuján, mikor megállok a háza előtt. Egy hétéves-forma fiúcskának fogja a kezét, az unokája. Injekcióra mennek, az orvosi rendelőbe. Sietnek, mert be vannak osztva, pontos időben kell megjelenniük, de azért néhány szóra megáll.
– Ez nem vicc, kérem – mondja –, az egyik kislány unokám is kórházba került ettől a májgyulladástól. Láthatja, mi betartjuk a szabályokat, s még most se értjük, hogyan robban ki a betegség. Hát lát itt maga egyetlenegy kóbor kutyát is? Vagy embert, aki a kertben vagy az utcán végzi el a dolgát? Politika ez, higgye el, tiszta politika. Nem kellett volna ebből ilyen nagy ügyet csinálni – legyint, s elindul unokájával a rendelő felé.
Közben összegyűltünk már vagy húszan, mindenki össze-vissza beszél. Végül egy vékony, ősz bajuszú férfi csendre inti őket, s behajol a kocsi ablakán.
– Tudja, uram, mi itt a legnagyobb gond? A szegénység. A munkanélküliség. Itt semmiféle munkalehetőség. Aki dolgozni akar, el kell mennie a Dunántúlra. Mások meg seprűkötéssel próbálkoznak. Megkötnek tizenöt-húsz seprűt, s felülnek a vonatra. Elmennek egészen Karcagig, Szolnokig. De hát menynyit hoznak haza?! A vonatjegy lassan már többe kerül, mint a húsz seprű ára.
Így van, bizony így – helyeselnek szomorú beletörődéssel a többiek. Nem mindenki ilyen halk azonban a faluban. A polgármestert, Nyisztor Ferencet és a fiát például pár napja életveszélyesen megfenyegették. Azt nem mondták, hogy miért, csak azt, hogy készüljenek fel a legrosszabbra. A polgármester a fenyegetést bejelentette a rendőrségen, akik a rögzített telefonszám alapján könnyen azonosították a tettest. Annak a családnak az egyik férfitagja volt, ahonnan tulajdonképpen kiindult a járvány.
– Nem fogunk megijedni, megállítjuk a betegség terjedését – szögezi le Nyisztor Ferenc. – Újabb fertőzés, hál’ istennek, napok óta nem fordul elő, a mostani oltással pedig életre szóló védettséget szereznek a fiatalok. Lassan lecsengeni látszik a járvány, hamarosan eljön az idő, mikor összegezni kell a tapasztalatokat, a tennivalókat. A legfontosabb tennivaló azonban kezdettől világos: az adott utcákban fel kell számolni az embertelen állapotokat. Az érintettek közreműködésével.