Határőr-zöldből rendőr-kékbe

Garbolc, Nagyhódos, Tiszabecs az ország legkeletibb pontjai, ahol három határ is találkozik – a magyar, a román meg az ukrán. Vad, romlatlan vidék, a természetkedvelők igazi paradicsoma. De korántsem csak ők kedvelik! Az embercsempészetnek ugyan már jórészt leáldozott, de ez nem jelenti azt, hogy tétlenül telnek a határőrök napjai. És éjszakái – főleg azok mozgalmasak. „Dolgoznak” a cigarettacsempészek, és a Kelet Nyugatra vágyó fiai is a sötétséget kihasználva próbálnak meg bejutni Magyarország, s ezzel az Európai Unió területére.
Szinte mindegyikük fennakad a szorosra font hálón. Mi se tudunk csak úgy, észrevétlenül grasszálni, egykettőre távcsövek kereszttűzébe kerülünk. Például Garbolc alatt, a Túr hídjánál, ahol kis híján két idegen országba is betévedtünk.
– Várják ki januárt, Schengent! Akkor majd mehetnek – tanácsolták a hármas határ magyar őrzői. – Igaz, itt még nem, de kicsit odébb, Szlovákiának már szabadon. Ott határőrök már nem lesznek, legfeljebb a mélységi ellenőrök. De erről kérdezzék az ezredeseket, mert tőlük lefelé biztosat senki se tud. S nemcsak nálunk. A békésiek, a nógrádiak, a borsodiak se okosabbak – panaszkodtak.
Akkor azt hittük, hogy ez csak egy fáradt járőr kesergése. De hamarosan azt tapasztaltuk, a határőrség tiszti karában is nagy a bizonytalanság. Főleg az idősebb korosztály, a nyugdíj felé közeledők nyugtalankodnak. Attól tartanak, ha az idén nem dől el a sorsuk, jövőre a mostaninál sokkal kedvezőtlenebb feltételekkel mehetnek majd nyugdíjba. Fiatal emberek, egészségesek, többségük ötvenéves sincs, de megvan a szolgálati idejük, és elvétve akad köztük olyan, aki maradni akar.
– Nagyon dühösek, hogy be akarnak olvasztani bennünket a rendőrségbe – mondja egy másik járőr törzsőrmester tagja három héttel később, valahol Nagyhódos táján.
A fiatalabb társa megjegyzi ugyan, hogy az Európai Unióban mindenütt egy irányítás alá tartoznak a határ, illetve a rend őrei, de a törzsőrmester bosszúsan húzza össze magán az esőkabátot.
– Én határőrnek jöttem, nem rendőrnek! Gondolom, te se szeretnél tyúktolvajok után szaladgálni, ha majd bekövetkezik az integráció. Mert nem azt mondják ám, hogy beolvasztanak minket! Hanem hogy integrálnak…! Mintha nem egy lenne a végeredmény.
Szakad az eső, a szél sodorta esőcseppek majd’ kiverik az ember szemét. Lejjebb ereszkedünk hát a gát tövébe, hogy védve legyünk valamennyire legalább a széltől, de ez se sokat segít. A határőrökön esőnadrág és esőkabát – persze sötétkék. Lassan kezdik megszokni – de azt megérteni tán sose fogják, hogy miért kellett a zöldből kékbe öltözniük. Ami már-már fekete. Ezért is mondják Tiszabecs környékén, ha meglátják őket, hogy „Jönnek a kéményseprők”. De Becsen azt is tudni vélik, hogy már akkor sejteni lehetett a beolvadást, mikor át kellett vedleniük kékbe. Rendőr-kékbe. Az integráció igazi oka a spórolás: a határőrök fizetését így nem kell felemelni uniós szintre! Nem úgy, mint Romániában, ahol nemrég ezer euróra ugrott a határőrök havi jövedelme.
Garbolcnál, a Hódosoknál főleg autós, Becs, Csécse, Milota környékén főleg gyalogos járőrökkel találkozhatunk. Autó háromféle is van. Jó öreg orosz Nivák, fiatal, cseh Skodák és vadonatúj japán Nissanok.
Csak utóbbiak nem a mi földútjainkra valók! Szárazon még elmennek, de mikor leesnek az esők… Ráadásul zabálják a benzint. Az országos parancsnokságon ugyan cáfolják, hogy benzingondok lennének, de a végeken más hírek köröznek.
– Hó végén tényleg üresek a tankok? – állítjuk meg a tiszabecsi vízmérce mellett a Milota felé tartó gyalogos járőrt.
Ha csak én lennék egyedül, elhajtanának persze, de becsiek a kísérőink, akiket ismernek a fiúk. Lelassítanak hát, de szűkszavúak.
– Nagy itt a szegénység – morogják. – De hallgatunk, mert tízen lépnének a helyünkbe.
Aztán indulnak, hamarosan elnyelik őket a bokrok.