Téli divat

Sovány testén kézzel kötött pulóverek. Vékony vászonkabátján átsüvít az őszi szél. Némán, magába roskadva, egykedvűen ül. Vajon kire vár? – tűnődöm. Mivel telik a napja? Vajon mivel telik majd az én napom? A szemem sarkából figyelem. Magas nyakú pulóverén nagy golyókból álló bizsu. Hozzá kevésbé illő, nagy, műanyag karkötő. Elmosolyodom. Talán a hetvenes évek divatja lehet. Mostanság újra visszatért cizelláltabb verzióban. Jó érzés látni, hogy fontos volt neki föltenni. A busz megjön, de nem szállok föl. Ő sem. Maradok még. Nem kezdeményez társalgást.
Nemsokára érkezik hozzá valaki. Ritkuló hajú, szomorú tekintetű, bizsu nélküli. Földerül az arca. Na, hogy vagyunk, hogy vagyunk, azt hittem, már nem is jön. Hát, ma még élek, holnap, ki tudja, fölkelek-e még. A gyerekeket vártam. Ma sem jöttek? Ma nem. Sok dolguk van. A fiam művezető. Az unokám is egy nagy cégnél… Hideg van, hogy lehűlt az idő.
Aki egyedül van, nem szereti a nyarat. Aki egyedül van, a telet sem szereti. S egy-egy pillanat alatt bárki lehet egyedül. Életünkkel együtt jár az elmúlás. Az elmúlással a veszteség. Végignézni, ahogyan elmennek mások, űrt hagyva hátra, közben pedig tovább élni. Gyászolsz, túléled, de elveszítesz magadból valami fontosat.
Életünk része a félelem, a szorongás. A betegségtől, az elmúlástól, a haláltól. A magánytól. Sokszor elnézegetek idős embereket az utcán. Megható, ha párban mennek, kézen fogva, botladozva, egymást támogatva. De van, aki egyedül. Több évtizednyi együttélés után mindenki egyedül marad. A sorsdöntő pillanatokban magunk vagyunk. A veszteségnek még csak a gondolata is felfoghatatlan. Aztán pedig mindenhez hozzá lehet edződni. Ki-ki megvívja a maga harcát. Önmagával.
Hosszasan hallgatnak egymás mellett. Hosszasan hallgatunk együtt. Rikkancs halad el, ingyenes újságokat osztogatva. Többnyire hirdetések, reklámok. Boldogan nyúlnak utána. Belemerülnek. Hosszasan, lassan időznek el egy-egy képnél, szövegnél. Csöndben nézik, közelről, távolról, egy szemüveggel, két szemüveggel, hunyorogva.
Hideg van, már nyirkos ősz, a szél esőcseppeket is hoz, buszok érkeznek és elhaladnak. Ők meg csak ülnek, nem törődnek az idővel, sehová nem sietnek, senkit sem várnak, tegnap is itt ültek, holnap is itt ülnek majd. Ha fölkelnek még. S ha újra nem jönnek a gyerekek. Mert elfoglaltak, ugye. Ezek a nagy cégek.
Az újság – esemény. Hír a világból. A nagyáruházból. Hogy ott mit adnak olcsón épp. Ők a sarki közértig mennek, de azért jó tudni. Jó látni, elképzelni. Hová jár a világ. A gyerekek, az unokák. Hol tart a világ. Mert abból nem jó kiesni.
Talán most még elképzelhetetlennek tűnik, hogy úgy ébredsz föl egy reggel, hogy nincs melletted, aki egy életen át fontos volt. Hogy nem tudod már elvégezni a megszokott feladataidat, hogy nem neked szólnak a reklámok és a hirdetések, hogy sehová sem kell sietned, senkit sem kell várnod. Még a boltig is nehezedre eshet elmenni, hogy a napi történés a padon üldögélés, hogy az, akire vársz, sem biztos, hogy odaér még valaha, hogy akiket fölneveltél, cégek martalékaivá lettek, hogy egy kedves járókelőnek is meg tudsz örülni, bár már ettől is elszoktál. A legtöbb dolog elintézéséhez mások segítségére szorulsz. Nehezen érted, követed az eseményeket. Megváltozott minden.
Gyűlöletes a magány, és egyedül gyűlöletesek a hétvégék és az ünnepek, kegyetlen a magára hagyott élet és igazságtalan a halál. Miért van telefon, ha sosem szólal meg, és miért a tévé, ha nem szólít meg, és miért az újság, ha nem neked szól.
Figyelmem visszakóborol a két, újságot lapozó nénihez. Csontos, kérges kezek a színes papíron. Gyérülő ősz tincsek alatt megfejthetetlen, rejtélyes ráncok. Élettörténetek. Apró sóhajok. Bolyhosodó pulóverek. Szólnék, hallgatok.
Egyikük érdektelenül lapoz, a bizsut viselő viszont lelkesen, majd viduló arccal fölkiált:
Nahát, nézze, már megjelent a téli divat!