Tolvajok csendje

Ami nem volt egészen igaz. A kutyákat nemcsak a kertdézsmálók miatt tartotta. Szenvedélyesen szerette nyúlánk, szénfeketével elegy barna foltos kutyáit, bár ezt mélyen igyekezett leplezni. A sovány, szálfaegyenes Miska bá’ mindig nyers és szigorú volt velük. Mint általában az emberekkel, bár a kutyák fegyelmezése jóval eredményesebbnek bizonyult, mintha embereket apportírozott volna.
– Erdélyi kopók! – mutatatta őket büszkén, mikor először vittem fel a Kálvária-dombra, ahol az öreg kalyibás bérleménye volt, a konyháról maradt ételmaradékot. Ennyi hangzatos nevet, le- és felmenő rokonságot még sose hallottam. Nesztek akkor, úri népség, öntöttem eléjük a lábos tartalmát, amin köznapi acsarkodással kaptak össze, mint a pedigré nélküli ebek.
Azt viszont el kellett ismerni, hogy a lármás kopók jó szolgálatot tettek a környék bérlőinek. Mert a Kálvária-domb, miként a neve is, zűrös hely volt. Aki itt tavasztól őszig valamit termesztett a pár száz négyszögölén, minden évben végigjárta a düh, a keserűség és tehetetlenség stációit. Mert zsenge veteményét kihúzkodták, hagymáját, krumpliját kiásták, gyümölcsfáit, málnását, pöszméte- és ribiszkebokrait megszedték, a lepergett diót utolsó szemig zsákba gyűjtötték. Mikor mi érett, termett, mindig volt féltenivaló. Ráadásul a bérlők többsége hétköznap ritkán mutatkozott. Hétvégén viszont csak átkozódást hallhatott az ember: „Rogyna rá az ég! Száradna le tövig a keze annak, aki erre járt!”
És errefelé mindig csapatostól jártak, de soha nem a dombtetőn lévő kis templom felé, a reggeli és esti misékre… Miska bá’ ellenben mindig kint hegyelt. Nyugdíjas volt, maga osztotta be az idejét. A kutyái éjjel-nappal a kertben tanyáztak, szabadon, kötetlenül kódorogták be a kertjét. Az öreg reggel ételt lökött eléjük, aztán nekilátott. A magas, szikár alak délutánig meg sem áll; ásott, metszett, kaszálta a füvet, s a lekaszált kupacokat mindig takaros halmokba kanyarította a gyümölcsfák töve köré.
– Nedvesen tartja a tövüket – magyarázta nekem cigaretta után kotorászva a legközelebbi kutyaetetéskor. – Különben úgy látom, nagyon összebarátkozott velük. Nem jó pedig, ha ezek a dögök megszelídülnek. Nem tartják fenn a rendet, pedig azért vannak!
– Tőlem ugyan ne féltse őket! – legyintettem. – Elég hamisak így is!
Bizony azok voltak, és ezt a gazdájuk is tudta. Harapni ugyan nem haraptak, különben megkötötte volna őket, de minden arra járó útját őrjöngő csaholás kísérte, végig az ösvényen, fel egészen a dombtetőig. A kopók öblös hangjába időnként belevegyült a kurta lábú kicsi tacskó nyápic kaffogása is. Gyümölcséréskor, diószüretkor rendre elszabadult a pokol, folyamatos volt a ricsaj. Ugatás, káromkodás, lábdübögés, gallyak reccsenése, bokrok zörgése; a hangzavarból nehéz volt kiszűrni a soros műsor végkimenetelét, hogy Miska bá’ fülön csípett-e valakit, vagy meglógtak előle. A bebőszült öreg ilyenkor félelmetesebb volt a kutyáinál is. Prófétai gerjedelemmel ontotta az átkokat a stációk és a templom szomszédságában, nála már csak a kutyafalka zenebonája volt hangosabb. 
– Nyomorult gazemberek! – bődült fel az ismerős refrén, amivel a Kálvária bérlője és őrizője két részre osztotta az emberiséget: a becsületesek elenyésző és a tolvajok meghatározó táborára.
Aztán ennek hirtelen vége lett. Gyomorműtétje után Miska bá’ egyik napról a másikra feladta a bérleményét, s vele a kilátástalan harcot is az emberiség nagyobbik felével. Mielőtt elment, szinte aprófáig széthasogatta a kalibát, ahol annyit beszélgettünk a falócán, ahol naphosszat őrködött. Bölcsen tette, hiszen ha otthagyja, széthordják az utolsó deszkáig. A kunyhó helyét benőtte a fű, a Kálvárián csend lett. Az alattomosan settenkedő tolvajok csendje, akiknek surranását már nem zavarta meg kutyaugatás és káromkodás.