Üzent a régi mezsgyekő

– Családi gazdaságát megfekteti az idei esztendő?
– Remélem nem, ám nagyobb lesz a bevételkiesésünk, mint a 2003-as kegyetlen aszály idején. Akkor hitelfelvételre kényszerültem. A kölcsön utolsó részletét az idén decemberben fizetem vissza. Tartalékom a földalapú támogatás, amit ebben az évben nem vettem fel előre.
– Hogyan válaszol az idei természeti csapásra?
– Némileg átalakítom a vetésszerkezetet. Több repcét termelek. Jó a piaca, s hosszú ideig, augusztus végétől júniusig viszonylag nedves talajban van. Nagyon kockázatos viszont a betakarítása. Két, két és fél nap alatt végezni kell vele, mert könnyen kipereg. Ezért hatvan hektárnál többet nem merek vállalni. Nagyon megviselne, ha a termés a szemem láttára menne tönkre.
– Százhatvan hektár nem kis terület. Hogy megy a soruk?
– Amikor 1994-ben belevágtam, úgy gondoltam: hajdan a hatvan hektárból három család megélt. Annyit nem romolhatott a világ, hogy most egy ne boldogulhatna rajta. Tévedtem. Előbb húsz hektárt kellett hozzá bérelni, majd negyvenet, aztán hatvanat, végül százat. Folyton-folyvást versenyzek az idővel és a területtel. Sosem elég.
– Milyen reményekkel indult?
– Úgy gondoltam, hogy az alakuló magángazdaságok nagy lendülettel kezdenek. Nem számítottam anyagi gondokra, lemondásra, üres zsebre, adósságra. Másfajta paraszti világot képzeltem el.
– Kutyaszorítóban érzi magát?
– Nem egyedül vagyok abban! Itt, Mocsán két-három hasonló méretű gazdaság van még talpon. Meg kellene tudnunk élni, ami egyre nehezebb. Kiszállhatnék magam is. Visszaadnám a bérelt földeket, a sajátomat is árendába adnám valamelyik „nagynak”. De mi lenne a 30-50 millió forintot érő gépparkkal, a színekkel, a magtárakkal? Mind-mind holt tőkévé válna, a szabad piacon töredékét sem kapnám meg a valós értéknek.
– Azt állítja, hogy nem lehet csak úgy bezárni egy mezőgazdasági üzemet, és elmenni például biztonsági őrnek?
– Egyik pillanatról a másikra nem. Legalább öt esztendő alatt lehetne felhagyni a gazdálkodással, tetemes veszteségek árán.
– Úgy beszél, mint aki abba akarná hagyni.
– Pedig szívem szerint való foglalkozás ez. Mindennap örömöm lelem a sokoldalú munkában. A magamfajtának egyszerre kell értenie a földhöz, a növényekhez, a kereskedelemhez, a marketinghez, a menedzseléshez, a traktorhoz, a gépszereléshez, a számítástechnikához. Hat-hét szakma van együtt a paraszti ténykedésben. A településen falunapokat, olvasóköröket is szervezünk. Jómagam polgári és egyházi rendezvényeken verseket mondok. Szeretem Ady Endre és József Attila költészetét. Ha fáradtan hazaérek, előkapok egy Ady-kötetet, s merítek belőle. Ilyenkor lelkemben épülök.
– Van-e a családban, aki továbbviszi az ön által képviselt szellemiséget?
– Igen, legalábbis feleségemmel együtt nagyon reméljük. Két, húsz év fölötti nagylányunk után, nyolc évvel ezelőtt tudatosan vállaltuk harmadik gyermekünket. A jó isten figyelt reánk, s fiúval ajándékozott meg bennünket.
– A családi legendárium őriz egy történetet bizonyos mezsgyekőről.
– Egyik földünket pontosan a régi helyen kaptuk vissza. Kimérésekor jött egy mérnök, s odaszólt apámnak: No, Nagy úr, ennek a táblának itt a sarka! Majdnem jól mért! – hangzott a felelet. Hogyhogy? – kérdezett vissza az illető. Édesapám kissé odébb előkaparta a régi márványkövet, rajta az N. J. monogrammal. Dédapámat és nagyapámat egyaránt Nagy Jánosnak hívták.