Veszélyesen sokszínű kémkedés

– Könyveit tényekre alapozza, ugyanakkor a történeteket képzeletével színesíti. Milyen arányban szerepelteti a valóságot?
– Mindhárom kötetem eseményei megtörténtek a valóságban, csak annyit módosítottam rajtuk, amennyit az államtitoksértés elkerülése és a regényesség szükségessé tett.
– Múltjára nézve nem sérti, nem sértheti meg a titoktartást?
– Aki a titkosszolgálatokról ír, és kijelenti, hogy a történeteket nem találta ki, az bizonyos kockázatot vállal. Húszéves hírszerzői pályafutásom során azonban megtanultam a kockázatok áttekintését, felmérését, és ezek után döntöttem. A mérlegelés eredményeként születtek meg a regények, amelyek, ezt nem tagadom, nem mindenkinek tetszenek.
– Az utóbbi időben több kötet is megjelent a témában, gondoljunk csak a brit kémelhárítás főigazgatója, Stella Rimington vagy Efraim Halevy volt Moszad-főnök könyveire. Divat lett a kémregény?
– Szerintem nem. Kémregény mindig volt, de csak kevesen vállalják, hogy a valóságból merítik a témájukat. Az ön által említett könyvek emlékiratok. Ha figyelmesen olvassa, vajmi keveset tud meg a cégek valós tevékenységéről. A tényirodalomnak, éppen a titoktartás miatt, komoly korlátai vannak. Kivételt csak az képez, ha az „elkövető” jó nagy földrajzi távolságból írja meg a visszaemlékezéseit. Én viszont nem Magyarországtól távol írok. Éppen ezért választottam a regény műfaját, mert így a korlátokat jelentősen kiszélesítem, és valósághű betekintést adok e zárt és titkos világba.
– Legújabb könyvében a magyar–szlovák kölcsönös hírszerzésről ír. Több cselekmény felismerhető, például az Aranykéz utcai robbantás, amit ön a Batthyány téren „rendez meg”…
– Szeretném pontosítani. A nemzetiségi kémkedésről írok, aminek kockázatait, eszközeit, célját és értelmét vagy éppen értelmetlenségét tárom izgalmas történetek útján az olvasó elé, miközben a tényleges színhelyeket valóban nem említem meg. De ez a módszerem. Mint a mesében: igaz is, meg nem is, valós is, meg nem is…
– Részletes leírásaival bemutatja a meleg szlovák hírszerzőt, mesél a kassai magyar konzulátus szex révén beszervezett munkatársnőjéről, a csecsen terroristákkal készített tévériportról s arról, hogyan csempésztek hasadóanyagokat a magyar–szlovák határon át. Így próbálja ecsetelni a kémelhárítás sokszínűségét?
– A titkosszolgálat veszélyesen sokszínű. Amit az élet produkál, az ezen a területen sokszor kiélezetten található meg, vagyis a megszokottnál gyakrabban jár következményekkel. Ezen túlmenően a könyvem arra is fényt derít, milyen hatalmas erőfeszítés szükséges egy ellenséges akció megakadályozására.
– Kiről mintázta főhősét, a H–008-as ügynököt, Pált, aki tévériporterként közel-keleti témáival vált nemzetközileg ismerté?
– Főhősömet több hírszerzőből gyúrtam össze. Csak a második kötettől újságíró, az elsőben még „csak” hírszerző. Vannak, akik tudni vélik, kikből tevődik össze Pál, és a listán én is szerepelek…
– Ad valamiféle biztonságot a vádak ellen önnek, hogy odaírja a könyve elejére: „Az esetleges hasonlóság valós személyekkel vagy megtörtént eseményekkel nem a véletlen műve”.
– A puding próbája, hogy megeszik. A próbára még nem került sor. A megfogalmazást egyébként James Bonddal szemben tartom szükségesnek a regények elejére írni, ugyanis a 007-es történetek kitaláltak. A magányos kém, aki mindig győz, nem a hírszerzés világából való.
– Elég kritikusan fogalmazza meg a magyar–szlovák titkosszolgálati viszonyokat, az egymás elleni kémkedés feleslegességét. Tényekről beszél regény formában. Gondolom, politológusként mások lennének az eszközei…
– Fején találta a szöget. A magyar–szlovák problémákat politológiailag is meg tudom fogalmazni, csak éppen senki sem kíváncsi rá. Miért? Mert a politikai spektrum jóformán minden résztvevője ludas a rendezetlenségében, és nem szeretik, ha a valós okokat feltárja valaki.
– Miként folytatnak hírszerzést ismertebb ügyekben?
– Könyvem ezek nemzetiségi vonatkozásáról szól, amit valóban nem hízelgően mutatok be. Itt azonban ketté kell választani a problémakört, mert a nemzetiségi kérdésen túl is vannak érdekeltségek. Így például olvasni lehetett arról, hogy a szlovák hírszerzés megszerezte a magyar tárgyalási pozíciót Bős–Nagymaros ügyében. Ha ez igaz, akkor a szlovákok jelentős előnnyel mehettek az eszmecserére. Szakemberként azt mondom, hogy bravó, jól csinálták, saját nemzeti érdekeikhez szereztek pluszpontot. Ugyanakkor a magyar elhárításnak ez nem szolgál a dicséretére; már ha egyáltalán igaz.
– Mi lesz a következő kémregénye?
– Reményeim szerint a H–008 történetei nem fejeződnek be a harmadik kötettel. De nem szeretnék előre inni a medve bőrére…