Hitel

A régi lakás felmondva, minden összepakolva, több lakás végignézve, az igazi kiválasztva, ügyvédnél aláírva, vízmű, gázmű, elmű átírások, sorállások, bankok, kilónyi szerződések, költözések, cipelések, rámolások, rendezések. A frissen felújított lakás tapétája alatt hullik a vakolat, újrafestés, glettelés, üvegszálazás, pácolás, nem működnek a vezetékek, nem folyik a meleg víz, nincs fűtés. Ilyen szerelő jön, olyan szerelő megy, föl kell törni a kádat, nem működik a bűzelzáró, fullasztó a gyönyörű, új lakás légköre. A falat is kissé szét kell zúzni, a vezetékek miatt, festés közben megsérültek a nagy kapkodásban, semmi gond, vissza mindent, újra, csak semmi pánik, semmi idegesség – mondogatja magának. Még be sem költözött, a szomszédok már hangot adnak rettentő haragjuknak, amelyet költözködésének zaja és a felújítás kellemetlensége vált ki. Túl sok a felgyülemlett üres doboza, az alsó szomszéd elszántan őrt áll, és megtiltja, hogy a ház közös szeméttárolójába ürítse, nehogy ne jusson hely a többi lakó szemetének. Sebaj – gondolja –, megvárja az éjszaka leplét, amely alatt sunnyogva lehurcolhatja harc nélkül tiltott szemetét. Hátán cipeli a szőnyegeket, bútorokat föl a harmadikra – szép, régi, százéves ház, nincs benne lift, lóg a nyelve –, rájön, hogy neki aztán se abrosza, se függönye, se takarója, se terítője, mire mindent beszerez, teljesen leégve, kinyiffanva eldől a harmadszorra újrafestett lakásban, ahol végre folyik a víz, ég a villany és működik a fűtés is.
Hirtelen zajra ébred, lassan térve magához, felismeri, hogy ez a csengő, egyúttal ezt is megjavíttatta. Ajtót nyit, belép egy joviális tekintetű kéményseprő azzal a feltett szándékkal, hogy az éves kéményellenőrzést elvégezze.
Tessék, csak tessék – mondja erőtlenül, most már úgyis minden rendben, a fűtés működik, megszerelték, megjavították, jöhet a nyugodt élet a gyötrelmesen megszenvedett új lakásban, már csak a harmincöt év törlesztés van hátra… A kéményseprő körülnéz, bebújik a kazán alá, mögé, fölé, megkopogtatja a falat, ráteszi a fülét, hallgatózik, figyel, majd komoly arccal szól:
– Kaphatnék egy kis kalapácsot?
Úristen, kalapács, kalapács, mennyi minden kell egy új lakásba, pont azt elfelejtette.
– Mire kell az magának? – kérdezi jámboran.
– Hogyhogy mire? – kapja föl fejét a kéményseprő. – Hát hogy szétverjem kicsit a falat.
– Micsoda?! Hogy szétverje az én falamat?
– Persze, csak egy kicsit megütögetném, ugyan, nem nagy dolog.
– Megütögetné? És miért ütögetné meg?
– Nem muszáj, de akkor érkezik a tűzrendészet, és ők aztán nem kérdeznek, hanem kevésbé kíméletesen szétzúzzák. Mert a szabály azt írja elő, hogy kell egy kis lyukat hagyni a falban, hogy ellenőrizhessük a kéményt. Látja? Itt. Csakhogy az magának be van falazva, így ellenőrizni nem lehetséges.
– Nekem most újították föl a lakásomat, nemrég lett újrafestve, az nem lehet, hogy szétverje a falat! Csak a holttestemen át!
– A festőknek nem lett volna szabad befalazni.
– Akkor mit gondol, miért falazták be? Nekem ez az első lakásom…
– Mindig ezt csinálják… Mert marhák.
– Most mi legyen?
– Hát, megtehetjük, hogy én most szemet hunyok az ügy felett. Maga kap egy év haladékot, a következő kéményellenőrzésig. Addig kerítse elő a festőket és veresse ki a falat. Sőt, a Gábor Áron utcában még kis koromzsák ajtókat is árulnak hozzá.
A szemethunyást megköszöni annak rendje és módja szerint, kiüríti, ami még maradt a zsebében, és még ő boldog, hogy megmentette a drága falát, a festőket azóta se tudja elérni, bár igaz, van rá még egy éve, viszont megtanulta, mire kell odafigyelnie majd a következő lakásvásárnál. Harmincöt év múlva.