Fedáksári

Profi ultista tudja, hogy az utolsó reális árdrágítás a rekontra, aki azon felül visszaszól, annak akcióját vagy az elmeállapotában, vagy a vérének alkoholszintjében beállt előnytelen változás befolyásolja. Mindenesetre, aki ultiban bemondja a fedáksárit, az a parti végén az alapár 64-szeresét fizeti vagy inkasszálja. Nos, egy vendéglátó-ipari helyen elhangzott a ritka fedáksári bemondás, és én megkérdeztem a kalandort, aki idáig licitált, tudja-e, hogy kiről beszél – azt mondta, hát arról, aki a dudvát hozza.
Úgy érzem, Fedák Sári (1879–1955) megérdemel egy kis „lábjegyzetet”. Az illető hölgy tudniillik az 1900-as évek elejének legnagyobb magyar primadonnája volt, akinek egyéniségére egy egész színházat (Király Színház) építettek, és akibe szerelmes volt a névtelen suszterinastól kezdve a világhírű zeneszerző Huszka Jenőn meg az író Molnár Ferencen keresztül gróf Dégenfeld Imréig mindenki. Az utóbbi arisztokratát csak az tartotta vissza attól, hogy elvegye a botrányos hírű dívát, hogy családja időben beszámíthatatlannak nyilváníttatta. Korabeli kritikusok szerint Fedák úgy volt a zenés színpadok állócsillaga, hogy igazán nem tudott énekelni-áncolni és nem volt kirobbanóan „bombanő”, de volt valamije, amitől, ha bejött a színpadra, rá kellett figyelni: belső kisugárzása. Nekem szegről-végről rokonom. Anyai nagyapám, szépemlékű Parányi Adolf táncos komikus volt  Fedákkal egy időben a Király Színházban. Nem olyan nagy, mint később Rátonyi vagy Latabár, csak amolyan epizodista, akinek nevét egész apró betűvel írják a plakát aljára. A színház robotosa volt, aki nélkül nem létezik előadás, de a tapsrendben csak egy pillanatra, elsőnek hajol meg. A nagypapámnak már volt három lánya, és kétségbe volt esve, hogy negyedszer is lánnyal várandós a felesége. A nagy pályatársnő azt mondta neki: „Dolfikám, ha megint lányod születik, ígérem, én leszek a keresztanyja és megveszem a kelengyéjét.” Édesanyám őutána kapta a Zsazsa nevet 1905-ben, ami köztudottan Fedák beceneve volt.
Később aztán, 1944­ben a nagyapámat kéretlen vendégszereplésre Mauthausenbe szólították a nyilasok és a németek, ahol túlélte a purgatóriumot, és felszabadulása után kartáncon edzett lábain, gyalog vágott neki az óhazának. A sors fintora, hogy 1945 kemény telén Parányi Adolf, túlélve a láger borzalmait, az éhezést, a skorbutot, élve eljutott gyalog Óbudára, ahol nem vett észre egy hóval belepett bombatölcsért, beleesett a többméteres kráterbe – abban a zűrzavarban csak három nap múlva találták meg összefagyott holttestét.
Fedák Sári sorsa is furcsa fordulatokat vett. Először elmarasztalták azért, mert 1919-ben vörös katonák toborzásához énekelt, majd 1944-ben egy náci szellemű bécsi rádióadóban vállalt kétes szerepet. 1955-ös temetésén csak az igazán bátor rajongói vettek részt.
A sors mindkettőjüket megfricskázta: Fedák Sári a kontrák királynője lett a kocsmák asztalán, a nagypapám pedig elérte, hogy neve egyedül és csupa nagy betűvel legyen kiírva – igaz, hogy csak egy sírkőre, az Óbudai temetőben.