Mondd, hogy csak álmodtam

Borult tekintetű, szomorú arcok az utcákon. A díszlet fehér és fekete, helyenként szürke. Háttérzene nincs, mély csönd borul fátyolként a térre, amit időnként számomra értelmezhetetlen zsivaj tör meg. Reggel van, s amint a házból kilépnék, a szembejövő, szomszéd talán, köszönésemet nem fogadja, s bár látja, hogy kifelé tartok, a bejárati ajtót előttem durván becsapja. Rossz napja lehet, mondom magamnak. A ház előtt a szeméttárolóból az útra kifolyó hulladékhalom fogad. Szanaszét hever a földön mindenféle, megroggyant háztartási eszközöktől bomladozó ételmaradékokig. Fakó öltönyös, aktatáskás, siető emberek gondtalanul kerülgetik, át-átugorgatják, s röpködnek céltudatosan tovább. A metró felé tartanak. Félszegen követem őket a lejáratig. Ott aztán megrekedek, lemenni nem merek. Eszeveszett tolongás tárul elém, emberölés a percekért a mozgólépcsőn. Félpercnyi előny a tét, s ez nem kevés, mindennel felér.
Kifordulok, s elindulok lassan a villamosmegállóba. Hármat várok, mire feljutok. Eközben többször is fellöknek, odébb tolnak, lábamra lépnek, rám szólnak. Valójában ezt szóvá se tehetném, tekintettel arra, hogy ennél sokkal döbbenetesebb látványt nyújtanak az ablakokon közömbösen kibámuló, üldögélő utasok, s a közvetlenül előttük, mellettük, mögöttük álldogáló, dülöngélő, kapaszkodó terhes nők, asszonyok. A tömegben szinte levegőt sem kapni, minden mozdulat életveszélyes lehet.
Lemenekülök, bár kikecmeregni se könnyű feladat. Friss levegőt szippantanék mélyen, hogy megnyugodjon kissé felkavarodott gyomrom, azonban bárcsak meg se próbáltam volna mélyet lélegezni, fullasztóan tömény és szúrós a levegő, menten köhögőroham tör rám. Berohanok egy boltba, kávét és péksütit szeretnék, az hátha magamhoz térít. Legnagyobb meglepetésemre, ezen a fura helyen, hiába áll a sor, akad, aki ezt egyáltalán nem veszi figyelembe. Csak belép és beáll előre, mások elé, annyit se mond, hogy elnézést. S ha szólnak neki, még ő van felháborodva. Aztán az eladók tűnnek csak igazán meghökkentőnek számomra. Egyrészt mintha irritálná őket, hogy bárki is meg merte zavarni a nyugalmukat. Másrészt többször kell elismételni, mire meghallják, ki mit kér. Végül pedig úgy teljesítik a kérést, mint valami hatalmas szívességet, szinte elszégyellem magam, hogy mertem vásárolni.
Bánom is, hiszen a kávé hideg volt, a süti pedig száraz és furcsa ízű, émelyegni kezdek. Eltántorgok még a sarokig, a körzeti rendelőbe. Nem tudom, mi ütött belém, csak rám telepedett valami súlyos rosszkedv, hátha tudnak rajtam segíteni valamicskét. A kijáratig áll a sor, az orvost várják, aki még nem érkezett meg. A falnak dőlök, beállok én is a várakozók közé. Lehunyom a szemem, csak egy kis csöndre vágyom, az talán jót is tenne, azonban magába szippant a véget nem érő panaszáradat hömpölygése. Elvesztettem az állásom, nem találok munkát, nem tudok megélni, a férjemet leszázalékolták, nincs pénzünk gyógyszerre, nem elég a nyugdíj, a lányomnak hónapok óta nem utal a munkahelye, pedig reggeltől estig dolgozik, a fiam egy ideje nem beszél, nem kel föl az ágyból, nem csinál semmit, csak búskomoran mereng, nem tudom mitévő legyek, rémálmaim vannak…
Úgy érzem, nem bírom, egyre rosszabbul vagyok, már csak haza szeretnék jutni, vissza az ágyamba, fölébredni végre vagy álmodni valami mást. Nincs erőm gyalogolni vagy felzsúfolódni valami járműre, taxiba ülök, de az is lépésben halad. A sofőr ordít folyton, anyádat, te szemét disznó, nem látsz, üvölti kifelé az ablakon. Közben fújja a dohányfüstöt, majd’ megfulladok. Dudál össze-vissza, mire visszadudálnak, ő meg még hevesebben vág vissza. Kinézek az ablakon, mindenütt véget nem érő kocsisorok, szembe villogó lámpák – mert közben besötétedett –, de mind beragadva a forgalomba, egy helyben topogva, idegesen és ingerülten kiáltozva, egyre vadabbul dudálgatva. Szédelgek már, mire a házhoz érünk.
Mentőövként kapaszkodom az ágyba. Hátha csak rémálom volt, s mire fölébredek, mindennek nyoma se lesz már. És bizakodva álomba sürgetem magam.