A Boldog utca hava

Már a kilincsen volt a kezem, mikor észrevettem, hogy az utca túloldalán, egy üres telken, de csupáncsak ott, egy pehelynyi hó sincsen…
Tele volt vendégekkel a kocsma, a falhoz szorultam. Egy kerek asztal mellett, egy szakállas meg egy hosszú hajú társaságában telepedtem meg. A hosszú hajú épp akkor kezdett valami történetbe, amikor poharam alja az asztal lapjával találkozott.
– Tegnap, korán reggel láttam először ott a csavargót – mondta. – A villanyoszlop mellett mocorgott a nagy hidegben. Ezen még nem lepődtem meg, de azon már igen, hogy délután, mikor már inkább sötét volt, mint világos, az öreg csavargót ugyanott találtam. Akkor már feküdt.
Szájához emelte korsóját, meghúzta istenesen, és folytatta:
– Vagy száz lépésnyire ott virított a nagy, vörös kereszt az egyik épület falán, gondoltam, szólni kellene nekik, hogy valaki mindjárt megfagy, ha ugyan eddig még nem vette meg az isten hidege. Na, az az épület volt a mentőállomás.
Újabb szünet, újabb korty, majd:
– Az udvaron egy pasas matat a kocsik körül. Szólok neki, hogy mi van. Nem az ő dolga, menjek be szépen az épületbe, majd ott beszéljek valakivel. Benn, egy nagy teremben két fehérköpenyes sakkozik elmélyülten, mondom nekik, jó napot, az utcasarkon épp most fagy meg valaki. Mintha ott se lennék, bámulják mereven a táblát. Mígnem az egyikük elunja, hogy a királynőjét fixírozom, s szól, hogy beszéljem meg inkább a diszpécserrel. Hol van? A teremtől üveglapokkal, akváriumszerűen elkerített szobára mutat. Odamegyek, jó napot, semmi válasz. A diszpécser ötvenes, kövér nő, süteményreceptekről diskurál valakivel, gondolom egy másik ötvenes, kövér diszpécserrel a világ valamelyik másik mentőállomásáról. Ácsorgok vagy negyedórát, mire végül felkerül a hab a sütikre és szóba áll velem. Elmondom neki is, mindjárt megfagy a sarkon az az ember, aki reggeltől ott fekszik. Kinéz az ablakon, megszemléli a körmeit, aztán meg leteremt, hogy miért nem vittem be én a csavargót, ha annyira érdekel a sorsa. Végül nagy kegyesen odaszól egy terepen lévő kocsinak, hogy visszafele jövet majd kerüljenek a bizonyos utcasarok felé, ha kedvük tartja.
A hosszú hajú kievickélt az asztal és a fal közül és a mosdó felé vette útját.
– Miről mesél a barátod? – kérdeztem a szakállast.
Ő válasz helyett az ugyan gyéren megvilágított, de a mellettünk lévő ablakból elég jól kivehető üres telekre mutatott.
Társa nemsokára megkönnyebbülten visszatért:
– Leléptem, persze. Az utca végéről még visszanéztem. A csavargót láttam belépni az állomás udvarára. Akkor kezdett ömleni a hó. Egy-, aztán kétarasznyi gyűlt össze a környéken, hajnalra pedig a mentőállomásra még több hullt, több mint embermagasságnyi. Reggel kezdték róla eltakarítani a havat. Azok lapátoltak – mutat a kocsma másik sarkába –, amazok meg traktorral és utánfutóval hordták el. De bármennyit vittek el, csak nem akart előkerülni az épület. Aztán mikor már csak a fekete földet lapátolhatták volna, abbahagyták a pucolást. Azóta itt boroznak.
Két új ismerősöm indulni készült, én is szedelőzködni kezdtem. Közben elnéztem az embereket. Nem úgy néztek ki, mintha különösebb csodát láttak volna.
~– Nem annyira ritka az ilyen, mint hinnéd – mondta immár az utcán, a kocsma előtt a hosszú hajú, megérezve kételkedésem. – Legalábbis ezen a vidéken nem.
Azt már valami belső hang tette hozzá: csak jól figyelni kell.
Gallérom feltűrtem, sapkám a szemembe húztam, s elindultam a hóhullásban, tovább az évek határa, a világ pereme, a semmi széle felé…