Megbotlik a lólélek

– Díjlovaglással kezdtem, de Rózi egyre feszesebbé, engedetlenebbé vált – áll meg előttem immár a keselyt szőrén megülve Horváth Tímea. – Mindketten változtunk, társak, játszópajtások lettünk. Terepre is járunk, ott kötőfékkel irányítjuk lovainkat. Zabla évek óta nem volt Rózi szájában.
Beszélgetésünket „Jók voltatok, Misi!” kiáltások szakítják meg. A Szamosvölgyi–Hooky párosnak szólt az elismerés. A járóiskolát ugyan lépésben küzdötték le, ám utána vágtában fejezték be a mutatványt. Szőrén ülve, kötőfékszárral irányítva – természetesen. A mester közben megosztja figyelmét. Jobbára tanítványaira ügyel, de körülötte sündörgő lova, Commander is igényli a társaságát. A pej színű angol telivér legnagyobb kunsztja egyébként egyetlen műanyag hordó szóbeli kérést követő átugrása. Mindezt egy szemmel teszi, a másik szürkéskéken mered a semmibe. Nem tudni, miért vakult meg.
Másfél óra múltán ki-ki megy a dolgára. A riporter végre válthat néhány szót az edzővel. (Némelyek magyar suttogónak titulálják, ám ő ezt túlzásnak véli.)
– Végre megtaláltam, amit kerestem. Egyre finomabban érzem a lovakat, számukra érthetően vagyok mellettük – sűríti egyetlen gondolatba másfél évtizedes keresgélésének eredményét Mészáros Gyula. –  A lószerű viselkedést először az örkénytábori régi nagy lovastanároktól próbáltam ellesni. Ők sokat foglalkoztak lovaikkal és nagyon értették őket. Legtöbbjük ösztönösen; talán nem is fogalmazódott meg bennük, mit tudnak. Szerencsémre még beszélgethettem Monspart Gábor bácsival, aki a háborút követően itthon maradt közülük. Róla anekdotaként őrzök egy történetet.
A harmincas években rendszeresen gyakoroltak a híres örkénytábori meredek, hetvenfokos és hét méter hosszú nagy csúszdán. A lovas szakasz Gábor bá’ kivételével megoldotta a feladatot. Ő új lovával egyedül maradt fönn az ijesztő magasságban. Erőszakot nem alkalmazhatott: ha lova jobbra vagy balra kitért, akkor visszaigazította, ha hátralépett, csizmáival rázárt az oldalára és előre késztette. Nem tett mást, csak a nemkívánatos mozdulatokat nehezítette. Délelőtt kilenctől este hét óráig tartott a türelemjáték. Végül a ló önként nekiindult a meredélynek, s többször nem kísérelte meg az ellenállást.
– Volt-e olyan momentum, ami véglegesítette Önben, hogy a lovak viselkedése, lélektana a legfontosabb?
– Sokat olvastam a szakirodalmat, beszélgettem sikeres lovasokkal, próbálkoztam magam is, mégis nehezen állt össze a kép. A természetes idomítás egyik nagy alakját, az amerikai Pat Parellit egy bécsújhelyi bemutatóján látva és hallva tudatosult bennem a lényeg. Elgondolkodtatóan fogalmazott: „Ha mostantól csak e lóközpontú módszer szerint kommunikálok a lovakkal, akkor sem tudom jóvátenni az összes bűnömet, amelyet a lovakkal szemben eddigi életem során elkövettem!” Interjút is készítettem vele az egyik hazai szaklapnak, és közben éreztem: megkaptam a jogosítványt az engem lenézőkkel szemben és saját bizonytalankodásaim ellen is. A természettől eltávolodott városi ember túl gyorsan akar eredményt, amit a természet legnagyszerűbb alkotása, a ló egyszerűen nem ért meg.
– Mi lehet ennek az oka?
– A ló és az ember hajdan egymásra volt utalva. A katona a lovában bízva ment csatába és fordítva. Még ennél is szemléletesebb, hogy a parasztembereket a kocsma előtt megvárták a lovaik. Nem kikötve, hanem szabadon hagyva álltak a kocsi előtt. Mert kötődtek gazdájukhoz.
– Csodabogárnak tartják a „menő” lovasok?
– Biztosan. A lovak azonban engem igazolnak. Úgy érzem, megérkeztem. Jelenleg kéttucatnyi diákom van, s egyre többen érdeklődnek módszerem iránt. Akik nemcsak szóban szeretik társaikat, hanem bensőséges élményt adó kapcsolatra vágynak.
Mészáros Gyula arról is híres, hogy széles e hazában, illetve külföldön is segíti a nyakasnak, tört lelkűségük miatt kezelhetetlennek vélt lovak kezessé tételét. Vélhetően e rakoncátlan, önfejűnek tartott lovak lelkén keresztül vezet útja a megoldáshoz. Akadnak nehezebb és könnyebb páciensek a lovak között is: egyik lólelket gyorsabban, másokat csak hosszú idő alatt lehet helyrerázni.