Oroszlánnal bohóckodó...

Az eső áztatta udvaron csak megleshetjük a fedél alatt elheverő oroszlánokat. Éppen etetés van, fotózásuk hát nem javallott, ilyenkor az idegen zsákmányt bitorló ellenségnek számít. Márkusz a rangidős. Tizenhárom éves, és végtelen szelídsége miatt már számos hírességgel pózolt a filmes kamerák előtt. Daud és Simba kétéves testvérpáros, Szultán nyolc hónapos, az Erdélyből nyáron vett kis Leó pedig féléves.
Íme, egy hím csapat! Perinyó szerint ugyanis a közönség inkább a sörényeseket kedveli. Neki, az oroszlánok szerelmesének azonban teljesen mindegy a nemük. Vonzalmuk feltűnően kölcsönös, ráadásul a „nagyok” hízelgő dörmögése semmi ahhoz az ujjongó örömhöz képest, amit a külön tanyázó kis Leó kiereszt a torkából gazdija láttán: „Leó! Gyere ide papához!” Dünynyög, bújik, kapaszkodik, mígnem a „Papa” karjába öleli (szép teljesítmény ez a gerincbántalmai dacára) a harminckilós oroszlánfit. A kölyök pár hete még a szobában játszott tízéves Máté fiával, aztán a cirkuszirendezvény-szervező feleség megelégelte Leónak az ágyat is sárral beborító produkcióját.
– Ki viszi tovább a hagyományt? – kérdem, már bent a lakásban a zömök, ötvenöt éves férfitól, aki legalább háromszáz éves cirkuszi dinasztiából származik.
– Remélem – a válasz tömör –, én leszek az utolsó mohikán. Kemény élet ez. Az apám szobafestő-mázoló iskolába küldött annak idején; legyen végre egy „rendes szakma” is a családunkban. Elvégeztem, mégse mázoltam lakásokat, és nem azért, mert akkoriban a tapéta volt a divat. A vér nem válik vízzé, a lányomból is államilag kitüntetett artista lett. A mi családunk lakókocsiban élte le az életét. Az államosításig miénk volt a híres budapesti Schneller Cirkusz, utána hol itt, hol ott, többek között a Fővárosi Nagy Cirkuszban is dolgoztunk. Apám, bátyám, nagybátyám állatidomár volt. Anyám csimpánzokkal lépett fel, igazi majomszeretettel foglalkozott velük. Egy öreg artista barátja gyakran mondogatta; szívesen lenne nála majom, mert reggel meleg tejecske, napközben banán, este vörösborocska dukál, hogy vas legyen a vérükben. Ami a kényeztetést illeti, ilyet már nekem is mondtak az ismerőseim.
– Mióta foglalkozik oroszlánokkal?
– Úgy húsz éve, amikor légtornászként baleset ért, és váltanom kellett. Előtte szinte minden cirkuszi műfajban otthon voltam. Bohóc, állatidomár, légtornász, zsonglőr, egyedül az illúziós számokat nem kedveltem. A bohóckodást viszont imádtam! Amikor a zuhanásom után felkértek idomárnak nyolc oroszlánhoz, kipattant a fejemből az ötlet: én bizony bohóckodni fogok velük! Mindig utáltam az ostorpattogtatatást vagy az átugratást lángoló karikákon, hiszen a tűztől szinte rettegnek az állatok. Született állatbolond vagyok. Régebben lovaim is voltak, a szépségük, okosságuk miatt szerettem őket. Vagyis nem az én lelkemnek való a hagyományos állatidomárság. A kabaré, a show szelídített állatokkal, az igen! Az általam kitalált jelenet egyike, amikor az afrikai szavannában csetlő-botló, kicsit bugyuta, rövidnadrágos, lepkevadász – ez én volnék – majd’ betojik ijedtében, mikor szembetalálkozik néhány oroszlánnal, ám a jelenet végén már puszilgatják egymást. Vagy törpe kakast ültetek Márkusz fejére. Mindig kitalálok valamit, hogy a nevetés keveredjen az izgalommal. A cirkusz erről szól.
– Amivel kivívta a szakma és közönség elismerését itthon és külföldön. Sokfelé járt a világban?
– Sokfelé. Megyek is, amíg bírom erővel és van hová. Mert a cirkuszok mostanában, talán az olaszokat kivéve, szinte egész Európában a hanyatlásukat élik. Egyre drágább a fenntartásuk, egyre kisebb a látogatottságuk. Az állatvédők hergelése folytán lassan az én produkcióimtól is elfordulnak a nézők, mivel nincs kiírva egy transzparensre: „Ez kínzás nélküli idomítás, itt nem folyik vér.”
– Azért az oroszlánok nem ok nélkül veszélyes ragadozók. Sohasem sebesült meg, nem félt tőlük?
– Színtiszta pszichológia, minden az emberen múlik. Az oroszlán alapvetően békés, kicsit lusta állat. Bennem több türelem és szeretet van irántuk, mint némely embertársam iránt. Nekem tragédia, ha valamelyik elpusztul. A legtöbb baj okozói az „újgazdagok”, akik többnyire engedély és hozzáértés nélkül tartanak nagyvadakat. Egy állat sosem fordul ok nélkül a gondozója, idomárja ellen. A nagybátyám ötven éve azért halt meg, mert pityókosan összeveszett a feleségével, és szeretett oroszlánjainál keresett vigaszt. Párzási időszak volt, tett egy óvatlan mozdulatot a nőstény felé, mire rácsapott a hím. A nyaki ütőere sérült, elvérzett. Saját hibámból engem is megsebesítettek, de félni tőlük, azt nem! Ha ilyet érzek, akkor kész, befejeztem! Ma úgy gondolom: amíg a pénztárcám bírja, lesz oroszlánom.
– Olyan sokba kerülnek?
– Az állatkertek szabadulni akarnak a szaporulattól, az áruk még ezer euró sincs. A lovakhoz képest az élelmezésük se drága, a nyesedékhús olcsóbb, mint a szemes takarmány. De előírt elhelyezésük, és főleg külföldre szállításuk megdrágult! Egy lakókocsi ára is horribilis összeg! Négy éve a miénk porig égett. Pénz, ruha, dokumentumok, archív cikkek és fotók; szinte az egész múltam odalett. De mindent újra lehet kezdeni, és vannak terveim…