Örmény sorskesergő

Az örmény Hamlet – teljes nevén Nazarján Hamlet – Pesten él, Pestszentlőrincen, egy lakótelepi lakásban, immár évtizedek óta.
Hosszú volt az útja, amíg ideért.
– Miért lettél Hamlet?
– Nem tudom. Apám akarta így. Úgy látszik, szerette Shakespeare-t. Van egy fiútestvérem, ő meg Henrik.
– Ekkora kultusza van felétek Shakespeare-nek?
– Nem nagyobb, mint máshol. Mondom, nem tudom, miért nevezett el így apám. Sosem tudtam megkérdezni – komorul el az arca.
Mert Hamlet nem ismerte az apját. Látta ugyan, de nem emlékszik rá. Hogy is emlékezne! Tizenhat napos volt, amikor az apja elszökött katonának. Szökött, mert nem akarták behívni. Fontos ember volt ott Örményországban, Artasanban, az Ararát tövénél, nem akarták nélkülözni. Ez 1942-ben történt. Harcolt három évig, ám néhány héttel a háború befejezése előtt elesett. Magyarországon, Bia határában.
Hamlet pedig, a legkisebb fiú, elindult megkeresni az apját. S ez meghatározta a sorsát.
– Kellett jönnöm, mert ezt ígértem az anyámnak. Mindig sírt, szegény, én pedig vigasztaltam, ne féljen, megkeresem az apám sírját.
A sírás Hamlet gyermekkorának egyik meghatározó élménye. Sírt az anyja, sírt a nagynénje. Az egyik a férjét veszítette el, a másik hat testvérét. Egy sem ágyban halt meg, párnák között. Kettő Törökországban esett el, kettő Iránban, egy meg még a cári Oroszországban.
A hatodik volt Hamlet apja.
– Mondtam a Komszomolban, szeretnék jönni Magyarországra. Megkeresni az apámat. Engedjenek már ki.
– Másként nem  tudtál utazni?
– Nem volt. Jól kellett viselkedni, s akkor aláírták. Huszonnégy éves voltam, amikor végre befizethettem egy társas útra.
– Az ilyesmi azonban nem apakeresésre való, kötött a programja.
– Kötött, de szerencsém volt.
Még a repülőn összeismerkedett néhány magyar fejessel. Ők éppen utaztak hazafelé Jerevánból. Jól érezték magukat, nagyon jól, meg is fogadták, hogy ők ezentúl az örmények nagy barátai lesznek, ahol tudnak, segítenek rajtuk.
Nem is gondolták, hogy milyen hamar beválthatják ígéretüket. Hamlet elmesélte nekik, mi végre repül ő most Magyarországra, ők pedig felhasználták az összeköttetéseiket. Alig telt el három nap, Hamlet éppen a Parlament megtekintéséből érkezett vissza a szállására, amikor megállt mellette egy fekete autó. Érte jöttek. Vitték Biára, sírkeresőbe. A csoport vezetője elengedte, csak azt kötötte a lelkére, hogy nehogy valami galibába keveredjen.
– Nagyon szépen fogadtak a rendőrségen, mondhatom, megadták a módját. Kivittek a domboldalba, mutatták a sírokat. Szép akácos erdő, Etyek felé, ott nyugszanak vagy nyolcszázötvenen, jelöletlen sírban.
– Honnan tudhattad, hogy melyik az édesapádé?
– Sehonnan.
Dolgavégezetlenül tért vissza Hamlet a szállására. De azt tudta, hogy ennyivel nem éri be, azért is megtalálja az apját. Érezte persze, hogy a vállalkozása kilátástalan, de nem olyan fából faragták őt, hogy csak úgy feladja. Meg aztán… Meg aztán csinos volt a tolmácslány is, aki elkísérte… Mielőtt visszarepült volna Jerevánba, címet cseréltek. A következő évben pedig ismét jött Hamlet, immár csoport nélkül, látták, megbízható, ráadásul milyen jó fiú, hogy ennyire szeretné megtalálni az apja sírját… Járta is szorgalmasan a katonatemetőket a tolmácsával. A következő évben Leningrádban találkoztak, mivelhogy a leány orosztanár szeretett volna lenni. Ekkor már tudták, hogy összekötik az életüket. Erre a következő évben került sor, itt, Budapesten. Jerevánban persze még mindig úgy tudták, hogy a szegény fiú az apukája után kutat… Csak akkor derült ki a turpisság, amikor fia született, s kérte az áttelepülési lehetőséget.
– Rendben van, mondták, de az anyámnak is alá kell írnia.
– De akkor már nagykorú voltál!
– Sőt, végzett gépészmérnök. De nem érdekes, akkor is alá kell írnia. Azt is hozzátették, hogy többé nem láthat, mert engem nem engednek vissza, ő pedig nem jöhet. Anyám persze megijedt, nem írta alá.
Egy évre rá aztán mégiscsak áttelepülhetett Hamlet. A külkereskedelemben helyezkedett el, de nagyon egyedül érezte magát távol a hazájától. Keresni kezdte hát a kapcsolatot a magyarországi örményekkel. Talált is néhányat, régi szőnyegeseket, bőröndösöket a Belvárosban, meg olyanokat is, akik vegyes házasság révén kerültek az országba, akárcsak ő. Néhány éven belül társaságot is alapítottak.
– Édesapádról megtudtál valamit?
– Nem, semmit. Viszont, gondoltam, emlékművet állítunk a Magyarországon elesett örményeknek, az Örményországban elhunyt magyar hadifoglyoknak pedig Jerevánban.
Hamlet életének középpontjába lassanként a magyarországi örmény emlékek ápolása került. A helyiség is, ahol beszélgetünk – a budapesti XVIII. kerületi kisebbségi önkormányzat – tele fényképekkel, tárgyakkal, rézkarcokkal. Valóságos kis múzeum, mind-mind az örmény kultúra egy-egy darabja.
– Édesapádat kerested, s a családodat találtad meg!
Szép végmondat, gondolom elégedetten. Hamlet azonban nem válaszol néhány másodpercig.
– Az az igazság – szólal meg végül –, már nem vagyok együtt azzal a csinos tolmácslánnyal. Elváltunk.
A meglepetés az arcomra lehet írva, mert siet hozzátenni:
– Nagyon kulturáltan. S a kapcsolatot is tartjuk egymással…