Pad

Pedig hajdanán elmélyülten tanulmányozta a szentek életét: papi szemináriumba járt, és a tanulásban nem tartozott az utolsók közé. Sőt! Talán éppen a tudásszomj lett a veszte: kérdések merültek fel benne akkor is, amikor nem kellett volna, és mindent – megszerzett tapasztalatok útján – konkrétan akart megismerni. Isten létéről is mindenáron bizonyosságot követelt. Közvetett bizonyítékok nem győzték meg, a világmindenség isteni lényre utaló jellegébe sem tudott belekapaszkodni. A kísértéseknek viszont – kíváncsi természete révén – egyre kevésbé állt ellen. Kicsapták. Megérdemelte – egyet is értett vele. A park eldugott szeglete, ahol egy ideje az éjszakáit tölti, nem egy ifjúkori botlásának is helyszíne.
Éjszakánként nyugodtan hajtotta álomra fejét. Nem félt, hiszen a szülővárosában mindenki ismerte. A rendőrök békén hagyták, az éjjelente részegen randalírozó fiatalok is tiszteletben tartották a territóriumát. A padja közelébe érve még el is halkultak. Ha a társaságban valaki elfelejtkezett magáról, a többiek figyelmeztették: ne ordibálj, a Tiszteletes már biztosan alszik. A nevet – amely később tényleg tiszteletet parancsolt neki – első és utolsó munkahelyén, a kisváros színházában a főnöke aggatta rá. Kitűnő díszletmunkás volt: bivalyerős, pontos és megbízható. De nemcsak erős volt, hanem okos és szép is. Volt olyan időszak, amikor minden reggel más nő ágyában ébredt. A tánckar és a kórus hölgytagjai mellett a magányos primadonnák is versengtek érte. Az sem volt ritka, hogy a fővárosból rendszeresen vendégszereplésre érkező híres színésznő – mintegy gázsi-kiegészítésként – igényelte előadás után a társaságát. Aztán szenzációs, bomba hír robbant: a Tiszteletes nősülni készül. Beleszeretett egy szomszéd faluban lakó rendes lányba. Az esküvő után házrészt építettek a lány szüleinek telkén, a Tiszteletes onnan járt be dolgozni. De a mézeshetek, hónapok után ott folytatta, ahol abbahagyta: elhúzódó színpadi próbák ürügyén hajnalban járt haza. Nemsokára az otthonából is kicsapták. Azt is megérdemelte – egyet is értett vele.
Ha kibeszélgette magát a madarakkal, gyakran teszi fel – jobb híján – önmagának a kérdést: ki dönt arról, hogy melyik bűnös érdemel gondviselést? Az egyiknek miért jár többször is megbocsátás, míg a másiknak egyszer sem? Választ senkitől sem kap. Felnevet magában, mert eszébe jut az egyik régi, már nem élő rendező, aki a kíváncsiskodókat mindig azzal szerelte le: az emberiség addig volt boldog, amíg nem ismerte azt a szót, hogy miért. Akkor ő boldogtalan. Pedig még vannak céljai, sőt hajt a boldogságra. Nem vesztette el az optimizmusát sem. Tudja: nemsokára eljut abba az állapotba, amelyben már nem fogalmazódnak meg benne kérdések. Akkor – bár már hűvösek az éjszakák – kellemes alvás, nyugodt, mély álom vár rá. Lehet, jobb is lenne, ha nem követné fázós, kijózanító ébredés.
Kiürül a kanna, elfekszik a padon. A parknak ezen a helyén már szeminarista korában is pad volt. Csak olyan régi típusú: két betontartón két szál festett deszka. Az csókolózásra való. A lány hátradől, a fiú – belépve az ülőrész és a háttámla közé – vele szemben foglal helyet. És aztán mehet órákig a dolog. A mai, sűrű rácsos, egy elemből hajlított padokon viszont kényelmes és biztonságos a fekvés – le sem lehet esni róluk. Mégiscsak jó dolog a technikai fejlődés. És a padok lecserélésén nyilvánvaló, hogy közösen munkálkodott az önkormányzat és az isteni gondviselés.