Széf a kórházban

Ugyebár valaki kitalálta, hogy a kórházak számára kötelezően előírja kisméretű széfek rendszeresítését a betegek részére, hogy abban tarthassák értékeiket bennfekvésük idején. Ez ügyben is, mint mindenben, minálunk két táborra szakadt az ország. Az egyik rész azt mondja, hogy fölösleges pénzkidobás páncélkazettákba vagyonokat ölni, miközben gyógyszert hazulról kell behozni a hozzátartozónak, és az „elsőbbségadás kötelező” táblára hajazó mackósajt lucullusi lakomának számít. Mások úgy vélik, éppen ideje volt egy kicsit törődni a betegek értékeinek védelmével. Magán közvélemény-kutatásom egyetlen alanya, egy 70-en felüli nyugdíjas néni annyit mondott: jó lesz a széf, aranyom, majd abban tartom legnagyobb értékemet, a protézisemet!
Praktizáló kórházigazgató orvos barátom panaszkodott, hogy az egészségügyi intézményekből az utóbbi időben minden, ami mozdítható, eltűnik. Osztályukon feküdt egy bácsi, aki megelégelte veseköveinek autóbuszon történő kirázatását, és úgy döntött, hogy műtéti úton szabadul meg az életét megkeserítő kövektől. Miután ez már megszokott műtétnek számít, az ügyet nem kísérte nagy összcsaládi félelem. Nagy úrral – nevezzük így a beteget – végigcsinálták a rutint. A műtétet megelőző napon koplalt, megkapta ingyen a beöntését, a bódító injekciókoktélt, az aneszteziológus még megnyugtatta: szépeket fog álmodni. A családnak megüzenték, hogy csak estefele jöjjenek be, mire kimegy az altató hatása. Miután Nagy urat mindentől lecsupaszítva, egy szál műtéti pendelyben egy beteghordó betolta a műtőbe, kórtermében megjelent egy fiatalember. Három másik betegtársának elmondta, hogy ő Nagy úr fia, és az öreg előző nap hazaszólt, jöjjön be, szedje össze valamennyi holmiját, mert a műtétet követően egy nappal valószínűleg hazaengedik, és nem szeretne operáltan cipekedni. A készséges betegtársak kértek egy szakadt lepedőt az osztályos nővértől, és segítettek a fiatalembernek összeszedni Nagy úr kistévéjét, rádióját, mobilját, pénztárcáját irataival, karóráját. Még arra is rábeszélték a fiatalembert, hogy vigye magával a megbontott kétliteres üdítőt is. A beteg rövid idő után megjelent, és ahogy az egészségügyi nagykönyvben meg van írva, délután magához is tért. Amikor beszélni lehetett vele, elmondta, hogy neki nincs is fia, csupán egy lánya van, aki messze, vidéken él. Nem történt más, mint hogy a műtéte alatt tökéletesen kirabolták. Ekkor kapta meg a másik bódító injekciót, mert a műtétet jobban viselte, mint a kifosztását. Taj-kártyáját és személyes iratait néhány órával később az egyik női WC-ben megtalálták – ami azt bizonyítja, hogy a tolvaj nem egyedül, hanem brigádban dolgozott. A kórház feljelentésére megjelent egy unatkozó rendőr, aki fölvette a jegyzőkönyvet meg a személyleírást, és biztosította Nagy urat, hogy tettes híján 30 nap múlva megkapja a nyomozást lezáró határozatot.
Gyógyulása feletti örömében az idős úron erőt vett az optimizmus, és így búcsúzott betegtársaitól:
– Azért nekem rohadt nagy szerencsém van! Ugyan minden értékemtől megfosztottak, de legalább betarthatom az unokámnak tett ígéretem, hogy egy zacskóban hazaviszem neki a kiszedett veseköveimet, hadd villogjon velük az iskolatársak előtt. Elvégre ezüst fogpiercingje már minden második osztálytársának van, de veseköve szinte senkinek.