Téli séta

Egy bolt előtt haladnak el, odabent sápadt fénnyel világít az energiatakarékos lámpa. Télen alig van vevő, spórolni kell a villannyal, bár így meg elég rosszul látni, és az őszi borongós hideg lenyomja az ember hangulatát. A boltos vastag pulóvert visel, mackónadrágot, és köt. Pulóvert köt. Karácsonyra úgyse tud ajándékot venni a lányának ilyen forgalom mellett; az elmúlt három évben ezt találta ki. Körülötte mozdulatlan cipők várnak a lábakra, de mintha az utóbbi években kevesebb cipőt vennének az emberek. Pedig a minőség egyértelműen romlott, a háromezres cipő nem bír ki egy télnél többet. De akkor miben járnak? A cipész meghalt, és nincs, aki folytassa a szakmát, megszűnt az oktatás is. Nálunk nem képeznek többé cipészeket. Pedig ha tudnák, hogy a legtöbb ember alapvetően nem a szívéről, májáról, agyáról hal meg, hanem egyenesen a lábáról, akkor talán megint lenne pár jó cipészünk. Ha nincs jó cipő, nincs mászkálás, jön az elhízás és már ott is vagyunk a sürgősségi osztályon. Az asszony köt, hízik, és nem gondol a következő évre.
Az üzlettel szemközti piacon egyetlen kofa ácsorog, műanyag kapucnija alól ki sem látszik az arca. Úgy tartja a fejét, hogy a szájából kiszálló meleg párát megfogja a fejfedő. Toporogva táncol a hideg földön, dupla mackót hord, cipője fölött kivillan a rózsaszín alsó. Aki arra jár, megszólítja. Tudja, hogy itt mindenki szegény, egy paprikánál többet ritkán vesznek. Valahogy mégis sok az ismeretlen arc – vagy csak ő nem tudja megjegyezni? A szavait így forgatja. „Asszonyom/Uram, ha megengedheti magának, vásároljon valamit tőlem.” A választék nem nagy, de hát nincs több árus. Zöldpaprika, dió és méz, az asztal alatt sárga vödörben két csokor krizantém. Akkor jön egy férfi, női bundát és fejfedőt visel, súlyos arany fülbevalót, hatalmas nyakékszert. Néhány tonna paprika kitelne belőle, vagy tüzelő tíz évre. Micsoda luxus, tíztélnyi meleget a fülcimpán himbálni! De hát vesz mindenből, megengedheti magának, válogat a mézek, paprikák között, a dió minden zacskóban egyforma. Hosszan kutat a pénztárcában, azzal ő is tisztában van, hogy húszezresből itt nem fognak visszaadni. Fizetés közben beszélgetés indul, a távolban avart égető férfiak füstmérgezésének lehetőségéről.
Az avar nedves a hajnali ködtől, a nap se bukkant elő három napja, de égetni kell, ez a parancs. Olykor föllobban a tűzre locsolt segédanyag, ami nagy valószínűséggel nem alkohol, inkább benzin, petróleum vagy olaj. A szél alig mozog, a füst ráfekszik a közeli házakra, eltűnnek benne az alacsony épületek. Ablakok, ajtók csapódnak, durva káromkodások visszhangzanak a falak között. Aztán mintha lövés dördülne – de inkább lezárt flakon durrant szét a tűzön. Hangos kurjantások szelik a füstöt, nem lehetetlen, hogy már megérkeztek a tűzoltók is.
A babakocsis nő már egyedül van, szótlanul ballag az utcán, mintha régi nyarakról álmodozna, mikor eltervezte, milyen szép lesz neki az anyaság. A postás megáll mellette, ölébe fekteti a táskáját, és úgy kotorászik az alján, mintha üres lenne. Átad egy levelet a nőnek, aztán elhajt. A nő nem bontja föl, csak megszagolja, begyűri a kabátzsebbe. Megmarkolja a kocsi fogantyúját és betolja a gyereket a füstbe, valahol arrafelé lakik. Már nem látni őket, mikor a gyerek fulladozva fölsír. Azt hiszi, már a pokolban van.