Ami erőt adhat

Beszélgetésükből most sem maradt ki az esélyegyenlőség megteremtésének a gondolata. Meg a munkavállalásé sem – ami sajnos nem is olyan kézenfekvő lehetőség.
Érdeklődésemre a konferencia szünetében olyan mozgássérült emberek vallottak sorsukról, akik betegségük miatt hátrányt szenvednek a munka világában. Sőt, van, akit közszereplése miatt már többször megfenyegettek, megaláztak. Tóth Mónika, e kétgyermekes családanya, a szervezet vezetője, súlyos izomsorvadásban szenved, évek óta csak kerekes székkel tud közlekedni. Ez azonban nem akadályozza abban, hogy felkarolja és egyengesse sorstársainak életét akár Debrecenben, akár az ország túlsó felén. Tóth Mónika gyakran szerepel az újságok hasábjain, ami egyeseket nagyon zavar. Nemrégiben például egy névtelen telefonáló emberi méltóságában sértette meg sortársaival együtt. A középkorú férfi nyomoréknak nevezte Mónikát, s kérdőre vonta: miért mutogatják magukat a sajtóban, ahelyett, hogy örülnének a tolókocsis életnek. Arra a kérdésre, hogy ki van a vonal túlsó végén, a trágár kifejezéseket használó telefonáló csak annyit mondott: egy adófizető állampolgár. Tóth Mónikának már nem volt módja elmondani, hogy ők is azok, hiszen többségük dolgozik, vagy legalábbis szeretne betegsége ellenére aktív tagja lenni a társadalomnak.
Közéjük tartozik a 33 esztendős Kabály Mónika is, aki programozó számítástechnikus, de betegsége miatt otthon végezhető munkát sem kap.
– Húszéves koromig teljes életet éltem, kézilabdáztam, és eszembe sem jutott, hogy valaha leeshetek a lábamról – kezdi történetét. – Egyik napról a másikra veszítettem el az egészségemet. Előbb bizonytalan járás és szédülés jelentkezett, majd a beszédközpontomat is megtámadta ez a ritka, az orvostudomány által is alig ismert kórság, ami a kisagy egyensúlyközpontját támadta meg. Három évig kísérleteztek az orvosok, gerincműtétet hajtottak végre rajtam, de nem javult az állapotom. Ma sem tudják, pontosan mi a bajom. A beszédem hallhatóan elmosódott, fáradékony vagyok, gyengék az izmaim, bizonytalan a járásom, a gyógyszerek pedig nem segítenek. Magam fedeztem fel, hogy a speciális lovaglás, a gyógymasszázs és az E-vitamin csillapítja a tüneteimet, erősíti az izomzatomat.
– Hogyan próbált munkát találni? – kérdezem.
– Interneten keresztül küldöm mindenhová az önéletrajzomat, ha kell, német vagy angol nyelven is. De amikor kiderül, hogy milyen betegségben szenvedek, sajnos azonnal elutasítanak – sorolja keserűen, majd kérdésemre elmondja: az édesanyjával él, havi járandósága 58 ezer forint. Kabály Mónika csak otthon végezhető munkát tud vállalni. Szívesen dolgozna, értékesebbnek érezné magát, ha bíznának a képességeiben. Tudása, akaratereje példaértékű, csakhogy a fogyatékkal élő embereket sehol nem fogadják szívesen. Nem bíznak bennük.
Antal Gyula másfél éves korában egy autóbaleset következtében szenvedett bal oldali bénulást. Több műtéten is átesett, hiába. Szüleit azzal vigasztalták az orvosok, örüljenek, hogy életben maradt a gyermekük. A férfi, édesapja nyomdokaiba lépve, autószerelő akart lenni, de betegsége ezt nem tette lehetővé. Korábban öt évig dolgozott Hajdúszoboszlón, egy olyan cégnél, ahol csökkent munkaképességű embereket foglalkoztattak. Gyula injekciós tűket válogatott. Aztán megszűnt a státusza – a 32 éves férfi öt éve rokkantnyugdíjból él a szülői házban, s hiába keres munkát, mozgáskorlátozottsága miatt mindenhonnan elutasító választ kap. Gyulának épp csak az hiányzik az életéből, hogy a munkavállalással teljes értékű embernek érezhesse magát. Főként most, amikor bájos sorstársa személyében a boldogság is rátalált.
A tanácskozás résztvevői most május 24-i regionális, debreceni jótékonysági báljukat szervezik. Az összetartás, a jó célok erőt adnak számukra.