Emu az EU-ban

A dolog úgy kezdődött, hogy feleségem húsvét előtt bejelentette: töltött libanyakat kíván csinálni családunknak. Úgy vélem, ez nem kockázatmentes vállalkozás. A pesti aszfaltfolklór egyik gyöngyszeme: melyik az az állat, amelyik a halála után is képes legalább harmincszor megfordulni önmaga körül? Hát persze, hogy a grillcsirke. De ma már ez sem igaz. Mert ugye bekapcsolom este a televíziót, és azt látom az egyik híradóban, hogy az ÁNTSZ vagy valamely vámkommandó rajtaütött a vágóhídon, melyben a poloskák is megtetvesedtek, és itt vágták le az asztalunkra kerülő húsokat. A tévé még közeli képet is mutatott a férgekről, melyek segítségével az oldalas magától odébb megy. Másnap lejárt szavatosságú húsfélék átcímkézéséről tudósítottak. A rendőr odanyilatkozott, hogy tettes nincs, és valószínű nem is lesz, illetékes elvtárs pedig megnyugtatott: nem tudni, eddig hány üzletbe terítettek a romlott húsból.
A közelünkben lévő hentes, miközben kiadta a libanyakat, azt üzente: kóstoljam meg saját tenyésztésű emujának egy darabját, és sosem eszem más húst többé. Először köpni-nyelni nem tudtam a csodálkozástól: mit keres magyar étlapon az egzotikus madár?
A lexikonok szerint az emu a második legnagyobb testű futómadár – a strucc után. Ausztráliában honos, kétméteresre és 50-60 kilósra nő, magvakon él, húsa egészséges és kiváló emberi fogyasztásra. A hentes elmesélte, hogy ő egy újságban olvasott erről, és unokatestvérével úgy döntött, hogy belevágnak a hazánkban eledelként ismeretlen madár tenyésztésébe. Egy hazai farmról vettek három kis emut, és lesték, mi lesz belőlük. Az emunál kiskorában sokáig nem lehet tudni a nemét, csak később derül ki, hogy hím-e vagy nőstény, pontosabban kakas vagy tojó. A hentesem által vásárolt három fiókából kettő hím volt, egy nőstény. Ehhez vett még egy tojót, és elkezdte őket tenyészteni.
Elmondta, hogy másfél-két év alatt érik el a kétméteres, felnőttmagasságot, ekkor lehet őket levágni. De ez nem egyszerű. Merthogy az emu közel ötven kilométeres sebességgel tud futni, az ember viszont nem, így ahhoz, hogy levágja, furfanggal kell élni. Szerencsére az emu buta állat, így amennyiben a nála sokkal okosabb hentes egy kis őrölt magot szór elé, az emu jóhiszeműen odamegy és elkezdi felcsipegetni, s ez jó alkalom arra, hogy a hentes fejbe csapja és levágja.
Aki életében járt már állásinterjún, az tudja, miről beszélek. Tenyésztőm azt is elmesélte, hogy ő a madárnak csak körülbelül 15-20 kilogrammnyi húsát használja el, a bőre is jó valamire – csakúgy, mint a struccé, melyből szintén van jócskán az országban –, csak ő nem tudja, hogy mire, valamint arról is hallott, hogy a kozmetikai ipar a zsírját is felhasználja különböző kencéknél.
Ezen a ponton megpróbáltam bölcselkedni és hozzátettem, hogy bizonyára ebből nyerik az emulziót. Elmesélte még, hogy ha kereskedelemben kívánná hasznosítani, kilóját több ezer forintért kéne mérni. Mivel ennyiért nem akad ínyenc, aki megvegye, ezért ő hobbinak tekinti a tenyésztést, és baráti körben osztogatja szét a húst.
Nem akarok dicsekedni, de megígérte, hogy kapok tőle egy körülbelül 60 dekás emutojást, amiből átszámítva 30 csirketojás rántottáját készíthetem el. Úgyhogy most igyekeztem ebben a jegyzetemben is kitenni magamért, elvégre ekkora jattot magyar újságíró tudomásom szerint még nem kapott.