Megy, hogy majd itthon lehessen

Hajdúvér csörgedezik az ereimben, bizonyosan ezért vágyom vissza a történelemben legalább két évszázadot. Abba a korba, amikor még együtt élt a ló és az ember – vágja ki a választ Gere Zoltán, mikor arról faggatom, miért érzi lelkére szabottnak a végvári vitézek öltözetét. „Ha felöltöd magadra ezt a viseletet, mindjárt tartást ad, nem hordhatod görnyedten, zsebre dugott kézzel” – magyarázza.
Zoltán bizonyos benne: soha férfiasabb férfi nem lépkedett a földön, mint a magyar huszár. Fegyverzetét, kivételes harcmodorát, sőt paszományos dolmányát és mentéjét megirigyelték még a szabadságharc bukása után is – többek közt az amerikai polgárháború katonái.
„Világgá készültem, de csak Egerig jutottam” – somolyog a most negyvenesztendős Gere Zoltán. Nem túl stílszerűen érkezett a városba, ugyanis egy kamion hozta mint stoppost, de a vár úgy elvarázsolta, hogy elhatározta, itt ver gyökeret. Gyerekkorában ronggyá olvasta az Egri csillagokat, ám akkor még csak képzeletben hadakozott az öles falak közt. Később, miután megalapították a Vitézlő Oskolát, majd a Végeknek Tüköri Haditorna Egyesületet, kézbe kaphatta a szablyát meg a XVI. századi várvédők által használatos kardot – a fegyvert színpadon is megforgatta.
Gere vitéz „civilben” fodrász, ugyanis engedett apja unszolásának, s kitanulta ezt a szakmát. Igaz, nem arról álmodozott, hogy egész életében női tincseket göndörítsen, mint holmi Gedeon bácsi. Szorgosan csattogtatta az ollót, ám amikor letehette, rögvest nyeregbe pattant. Néhány évvel ezelőtt két társával együtt lóháton – s mint utóbb kiderült, lóhalálában – elindult Rákóczi fejedelem száműzetésének helyére, Rodostóba. A hajdani kurucok mintájára leppentős, sólyomtollas süveggel fejükön vágtak neki az útnak, mely 79 napig tartott. Jobbára azt ették, amit az őket vendégül látó helybeliektől kaptak, s többet éjszakáztak szénabálában, mint szállodában. A 3100 kilométer Szerbián és Bulgárián át – hol rekkenő hőségben, hol csikorgó fagyban – még a paripáknak is hosszúnak bizonyult, hátukat néhol véresre törte a nyereg. Az út egyharmadában gyalog araszoltak, csak hogy az állatokat kíméljék, s még így sem lehettek elég óvatosak.
– A barátom lova elpusztult az út végére, az enyém meg kis híján megfojtotta magát a kötéllel, amivel kipányváztam. Mégis ez a három hónap volt a legremekebb próbatétel – meséli Zoltán.
Ami a próbákat illeti, azokból kijut Gere vitéznek. Jó másfél éve, mikor ismét viszketni kezdett a talpa, elhatározta, Írországban próbál szerencsét. Senkit sem ismert odakinn, végül egy lovas tanyán kötött ki. A fizetett zsokék persze kiütötték a nyeregből, így nem pattanhatott a versenyparipák hátára. Beérte azzal, hogy fél évig csutakolta a lovakat és takarította az istállót. Esténként az albérletben – hat ukránnal osztotta meg a lakást – a regényén törte a fejét.
Mekcsey István Dobó alkapitánya volt, s oroszlánrészt vállalt az egri győzelemben – meséli. Nos, Mekcsey históriáját rója Zoltán szabad óráiban, s azt találgatja, vajon igaz-e, hogy a hőst útonálló pórok terítették le. Egyes dokumentumok szerint az alkapitányt holmi parasztok verték agyon alig egy évvel az ostrom után, szekercével a fejében találták meg. Gere vitéz inkább azoknak az iratoknak hisz, melyek szerint a támadók gúnyája alól sodronying villant elő, vagyis felbérelt katonák lehettek, akik a nemesember Mekcseyt és képzett hajdúit a másvilágra küldték.
 – Nem zavarodtam meg, tudom, hogy melyik században élek. Legfeljebb furcsállom, miért pont ide születtem ezzel a lélekkel. Többre becsülöm a letűnt kort, amikor még jelentettek valamit azok az alapértékek, mint hazaszeretet, tisztesség, barátság – töpreng Zoltán.
Amikor tavaly másodszor is Írország felé vette az irányt, betette zsákjába a fodrászollót. Egy kisvárosban kötött ki, közel az óceánhoz, s elszegődött egy perzsa férfi borbélyüzletébe. Majd továbbállt, s azóta az ír nők vöröses fürtjeit igazítja – háromszor annyi pénzért, mint itthon tenné. Öt magyar fiatallal bérel lakást, ketten diplomával a zsebükben mentek külhonba. Egyikük egy étteremben mosogat, a másikuk, az építészmérnök, ládákat tisztogat egy üzemben. Reggelente Zoltán és erdélyi cimborája fogják az íjaikat, s elindulnak a Lee folyó partjára. Felszabadultan lődöznek, igaz, a derék írek a röpködő nyílvesszők láttán már kétszer kihívták a rendőrséget. Mondván, nehogy a gyerekeik ellessék tőlük ezt a veszélyes foglalatosságot…
– Csak az a baj, hogy hiányzik az istállószag. Most is, mikor elbúcsúztam tőle, Ali lovam, az arab csődör elindult utánam a karámból. Mindketten azokért a pillanatokért élünk, amikor felpattanok rá s kiléptetek – kesereg Zoltán. Reméli, még az idei év meg talán a jövő esztendő, s összegyűjthet annyi pénzt, hogy vegyen egy kis tanyát valamelyik félreeső völgyben.
Valahányszor Ferihegyen felszáll a fapados gép, s távolodik a föld, Gere vitéz úgy érzi, belőle is egy darab szakad ki. Az írországi hónapokat edzett harcos módjára úgy fogja fel, mint kényszerű száműzetést: –Most azért megyek el hazulról, hogy egyszer itthon lehessek…