Örökmozgó Homokországban

Ha Rozi könyvet írna magáról, biztosan azzal kezdené, hogy egész életét közösségi ügyeknek szentelte. Amit szeretett volna elérni, azt elérte. Nincs különösebb titka: hisz az emberekben. Ha bátorítást kap valaki, annyi mindenre képes – összefogással pedig még sokkal többre. S ennek a bizalom a legfőbb alapja. Ezt tartja szem előtt Rozi, aki közösségi munkásnak vallja magát. Algyőn nőtt fel, kötődései máig megmaradtak. Életének legfényesebb időszaka Mórahalmon zajlott, most Szegeden él. Egy perc nyugta sincs, folyton szervez valamit. Úgy képzeltem, hogy kocsijába ül, s már robog is valahová. De Rozi mosolyog: nincs kocsija. Mindenhová biciklivel, busszal, villamossal megy. Hát így még nagyobb a csodálatom: hogyan bírja erővel és idővel? Fáradságot nem ismer, és nem lehet megállítani. Ha kirúgják az ajtón, visszamászik az ablakon.
Gyerekkorától kezdve pedagógusnak készült, magyart és történelmet szeretett volna tanítani. Aztán könyvtár–népművelés szakon diplomázott. Nem véletlenül akart tanár lenni, különleges varázserejével vonzotta magához az embereket. Ezt a képességét a régi időkben „mozgalmi” emberként hasznosította, s az algyői amatőr színjátszóknak is kulcsfigurája volt. Mindig szeretett középpontban lenni, feladatokat megoldani.
De nem azért, hogy érdemeket szerezzen magának. Neki fontosabbak voltak a kapcsolatok, amelyeket még ma is kamatoztat. Könyvtárosként legendás olvasótáborokat, népművelőként sokakat megmozgató programokat szervezett. Módszertanosként egész Csongrád megyére „rálátott”, sorra megismerte a településeket s azok lakóit a paptól a mesélő parasztokig. Egyre több lett a barátja a határon túli magyarok között. Sokat tett azért, hogy egymásra leljenek települések, erősödjenek a testvérfalvak kapcsolatai.
Rozi lelkesedése sosem változott, mindent ugyanolyan hőfokon csinált. Pedig nem volt éppen diadalmenet a sorsa, és a magánéletében is voltak bajok. De soha nem adta fel, egy percig sem bizonytalanodott el. És erre megint csak az a válasza, hogy hinni kell az emberekben, a közös célokban. Rozi jókedve, lendülete hamar átragad másokra. Bárkivel szívesen beszélget, és ha tud, segít neki. Hozzá mindig mindenki bizalommal fordulhat. Ám nem könnyű cipelni azt a sok terhet, amit a vállára tesznek, főleg ha féltve őrzött titkokat is megosztanak vele. Mindenhol hamar megszerették és elfogadták. Mindenki Rozinak szólítja, a teljes nevét talán nem is tudják.
Kötetének legmozgalmasabb része bizonyára Mórahalomról szólna. A település polgármestere, Nógrádi Zoltán 1994-ben csábította oda könyvtárosnak. Hamar kiderült, a könyvek kölcsönzésén kívül számos más tennivaló volna még, például egy közösségi ház létrehozása. Attól kezdve nem volt megállás. Rozi élete legnagyobb kihívásának tartotta mórahalmi munkáját: tapasztalatainak birtokában kipróbálhatta, képes-e egy település hétköznapjait szebbé és értelmesebbé varázsolni. Izgalommal töltötte el, sikerül-e elfogadtatnia magát egy idegen helyen. Tudta jól, hogy a homoki ember befelé forduló, nem adja ki magát, nehezen barátkozik. Tehát vagy gyökeret ereszt a homokon, vagy elviszi a szél. És Rozi mindenkit meghódított.
Elképzeléseit a helyi értékekre, a helyben lakókra építette. Régi hagyományokat elevenített föl. Tájházat létesített, városi, tanyai újságot és háromkötetes krónikát szerkesztett, kábeltévét indított, színtársulatot szervezett, kirándulásokra vitte az embereket. Létrehozta a Csongrád megyében működő helyi lapok egyesületét, lelkes híve lett a Kárpát-medencei kórusmozgalomnak, magához ölelte a mozgáskorlátozottakat, a nyugdíjasokat. Maga sem tudja már, hogyan is jutott ideje mindenre.
Könyvében szívéhez legközelebbi ügyeiről is írhatna Rozi. Talált egy megsárgult fényképet, amiről kinyomozta, hogy 1938. augusztus 20-án készült, a tanyai színjátszók István királyról szóló előadásán. Ez ösztönözte arra, hogy újra megszervezzen egy amatőr csoportot. Azóta minden évben bemutatnak egy darabot: a szerepeket helybeliek játsszák, az előadás sokáig beszédtéma a településen. Országos hírű büszkeségük, a tévésztár Ördög Nóra nemcsak szüleihez jár haza Mórahalomra, hanem a társulathoz is, ahol neki adják a főszerepet.
Rozi emlékezetes találkozásokat őriz. Számára a homoki embert Gáborné Eszter néni testesíti meg, aki öt gyereket nevelt föl, és mindegyiknek diplomát adott a kezébe. Régóta egyedül él a tanyáján, szabad óráiban verseket ír. Micsoda boldogság számára a villanyfény. Hát az ilyen pillanatokért érdemes…
Senki nem hitte el, hogy Rozi hatvanévesen nyugdíjba megy. Az lehetetlen, mondták, úgysem tud nyugton ülni. De ő előre készült rá. Tisztában volt vele, hogy vissza kell venni a tempóból. Néhány szívügyét azonban megtartotta, s melléjük vállalt újakat…
Kár, hogy Rozi nem ír könyvet az életéről.