Tánciskola

A tejfehér fonál lassan teljesen beszőtte a levelek rejtekét, mindent elborított a hab, ragadós selyemruhába bújt a lomb. Csipkegallér, mondogatta Jocó édesanyja, Voith Hanna, pedig ez egyáltalán nem volt tréfadolog, a szilva isteni gyümölcs, a Teremtő ajándéka, a pálinkafőzés nem játék, az élet játék, de a szesz nem az, az alföldi szilvapálinka a magyar lélek üzemanyaga, szilvapálinka nélkül nincs errefelé se szerelem, se ragaszkodás, az Alföld pálinka nélkül olyan, mintha a Mátrában nem volna panoráma. A pálinka a mi láthatárunk, perspektívánk, jövőképünk, szokta mondani Jocó nagybátyja, Szalma Lajos, biológia–testnevelés szakos tanár, és a férfiú ilyenkor meg is nyalja a szája szélét, mely gesztus nem túl kifinomultan arra utal, hogy inna egy féldecit.
Feketevárosban forró volt az a nyár, még késő délután is égetett Jocóék kertjében a futóhomok, és Lajos bácsi épphogy megérkezett, már Jocó jövőjéről kezdett el beszélni, és ez így is maradt; Voith József ügyvédbojtár állásproblémáiról volt szó azon az első, igazán problémás délutánon, mikor már csak két szemeszter volt hátra a jogi karból, és a rövidesen doktori címet kapó ifjúnak semmilyen terve sem volt a jövőre nézve. A meglepően agilis Szalma Lajos azzal biztatta unokaöccsét, hogy ha működésbe hozza kapcsolatait, akkor talál számára Tótvárosban fogalmazói állást, de Jocó számára Szalma Lajos választott városa egy nevetséges helynek, a Viharsarok eldugott porfészkének tűnt. Jocó szeretett volna Szegeden maradni, az egyetem, a napfény, a ragyogó korzók városában, ahol a Tisza habosra veri a városi partot, és ahol Nobel-díjasok lábnyomain lépkedhet az öntudatos polgár.
Szalma Lajos rázta a fejét, nem lehet válogatni a kendermagból, örüljön, ha nem lesz munkanélküli; de közben mintha érezte volna: az idő és a szükség nagy úr, és egyre nagyobb lesz, ez a csata meg van nyerve – újra a szilvafákkal foglalkozott. Elindult, hogy permetezni fog, pedig tudta, hogy Jocó apja, Voith Károly gyűlöli, ha a felesége bátyja úgy viselkedik náluk, mintha ő volna a ház ura, de Szalma Lajos most nem foglalkozott vele, mondván, Karesz úgyis dolgozik, és egy zománcos biliben bekeverte a Basudint meg az egyéb mérgeket, aztán belecsurgatta a permetszert a vén kézi permetezőbe, a sárga hátizsákba, ahogy Jocó édesanyja nevezte a masinát, sapkát húzott, és nekifogott permetezni. Lengedezett a feketevárosi szellő azon az első, igazán problémás, feketevárosi délutánon, de csak ráérősen, mint akinek minden mindegy, mint aki szereti, ha zengnek az ártéri erdők, de úgy is jó, ha csönd van, mint aki megsimogatja az Aranysziget illedelmes búzatábláit, de hajlongást már nem vár érte. Szalma Lajos lenyomta a kart. Aztán megint. Várta, hogy összegyűljön a nyomás.
És akkor hallotta meg. Legalábbis utólag így mesélte, mert ezen az első, igazán problémás délutánon éppen ez volt a gondok alapja, hogy Jocó szerint nem történt semmi. Ez a vélemény teljesen elütött Szalma Lajosétól, így kizárt volt a konszenzus. Szalma Lajos, Tótváros ismert testneveléstanára lenyomta a permetező pumpáját, és igenis hallotta. Pillanatig azt hitte, valahonnét máshonnan jön, de hamar észrevette, ha ő nem pumpál, akkor nem szól, olyankor csönd van. Elhallgat a zene. Csak akkor zeng a mézes, füstös valcer, mikor ő pumpálja a permetezőt. Benézett a házba, a teraszra, ahol a tuják mögött Jocó és édesanyja hűsöltek, átpillantott a szomszédba is, hallja-e valaki, hogy zenegép lett az ő sárga hátizsákjából, de sziesztázott az egész utca, szuszogtak a kertek, a nyári ágyak, de még az aszfalton vibráló futóvíz is megszunnyadt, úgyhogy hiába beszélgetett néhány méterre tőle szeretett unokaöccse, egyetlen tanúja sem volt a verklivé lett permetezőnek.

(Részlet a szerző Tánciskola című, a Magvető Kiadónál napokban megjelent regényéből)