Tojás

Ilyen költség például az, hogy a munka befejeztével Zsolt, a szobafestő fizet egynéhány kört a kollégáknak. Azoknak, akik a melót szerezték, meg azoknak, akiket ő hívott segíteni, netán azt elvégezni, amihez ő nem ért. Mármint nem megfelelően – az ilyet ő másra bízza. Mert ő igazi szaki. De mi van, ha nem futja?
Abból ítélve, hogy még csak kettőt ütött el a nagytemplom órája ezen a délutánon, de a Zsolt gyerek – mert gyerek, még harminc sincs – már ott ül a Szorgos Méhecske teraszán és Varga Teofil nyugdíjas áccsal beszélget (vagy inkább beszél neki): probléma esete forog fenn – vagy ahogy a legfiatalabbak mondanák: megbomlott az egyensúly az Erőben.
– Hát ez van, Teofil bácsi – foglalja össze a korábban mesélteket a Zsolti gyerek –, már egy hónapja polírozom a fickó kéróját, saját anyagomból ráadásul, de ő még egy fillért sem fizetett. A pénz meg csak fogy, mint ültetéskor a lószar, holnap-holnapután bevihetem a cuccaim a zaciba.
Vág erre Teofil bácsi egy félreérthetetlen, egyértelmű fintort. Hányszor, de hányszor járta ő is meg ezt. Hányszor próbálták átverni őt is a magukat nagymenőnek képzelő kuncsaftok. Mert ugye nem olcsó a jó fa köbmétere, s a cserepet sem adják ingyen – dolgozni viszont akkor is kell, ha a szakinak kell megvennie az anyagot. Teofil bácsi éppen valami igazságtól dús tanácsot készül adni, de, úgy tűnik, hogy kissé sokáig gondolkodott, mert a Zsolti gyerek, lám, folytatja a mondókáját:
– De ez nem elég, tudod – bizalmaskodik. – Reggel belőném a tévét, de meg se hess. Mi van, öcsém, kipurcantál, nézegetem, hát minden mindenhová be van dugva, de a tévé nem és nem akar. Levisszük – meséli – a szomszéddal a másodikról, lerakjuk a kapu mellé, persze bent, az udvaron, hogy ha jön, ahogy megdumáltuk, Béla, a tévés, kaphassa fel s vihesse javítani. Utána felmegyek átöltözni, bekapom a szendvicset, s indulok dolgozni. De mikor a kapuhoz érek, hát nincs a tévé. Hívom Bélát, fel is ébresztem, mert az ilyenfélék éjjel dolgoznak, nappal meg alusznak, mondja, hogy ő ugyan el nem vitte a ládámat. Érted, Teofil bácsi? Ellopták a rohadt tévémet!
Szomorú dolgok ezek. De váratlan fordulatokat rejt az élet. Mert amint befejezte Zsolti gyerek a drámai monológot, s Teofil bácsi ismét nekirugaszkodott volna aznapi első mondatának, hát odalépkedett asztalukhoz Anti, a kubista. Nem, nem valamiféle Picasso-epigonra kell gondolni – Anti a város vezető kubikusa, aki mindent tud a föld mozgatásáról: milyen szögben, milyen lejtéssel, milyen akármivel kell kiásni valamit ahhoz, hogy tökéletes legyen. Élete és munkája amúgy egyszerű: mindig – mindig! – van nála ásó meg talicska. Amúgy pedig fölöttébb őszinte és gyakorlatias:
– Szevasztok, srácok, reggel, képzeljétek el, mit találtam, fel is pakoltam a talicskára, hazavittem, de végül is nem kell nekem, szóval találtam, Zsolti, épp a kaputok előtt, egy szuperjó színes tévét, nem kell valamelyikőtöknek, olcsón adom?
Olyan gyorsan, mióta világ a világ, még nem kapott egy pofont meg utána egy nagy pálinkát senki, mint akkor a kubista Anti. De a rekordot Teofil bácsin kívül senki nem jegyezte. Ő pedig, látván a dolgok jóra fordulásának kezdetét, távozása előtt ennyit mondott Zsoltnak, a kiváló szobafestőnek:
– Fiam, tojás kell a falba. Egész tojás.
Mindez egy őszi napon történt. Véletlen-e vagy sem, minap a teraszon egy jól öltözött úriember nagy átérzéssel mesélte hasonszőrű asztaltársaságának, hogy az ősszel felhúzatott gyönyörű házának minden szobájában rettenetes kotlóstojás-szag van, nem győzött szellőztetni egész télen, s akkora gázszámlája lett, hogy őrület.