Angyalhurka

– Lóval tilos a felszállás – mondja.
– Nem tud ez a táltos szállani, bár gyorsabb a szélnél, az igaz – válaszol a lovas.
– Hogy teccik?
– Volt rá példa, hogy a paripám árnyéka még Thébában volt, de mi már Athénnál jártunk…
– Ja – dünnyögi a vezető. – Mi is voltunk ott az asszonnyal. Ott vettem neki a gyűrűt.
– Arany – sóhajt a lovas. – Hogy szerettem. És Dareiosznak volt belőle elég. Perzsiában egyszer… Á, mindegy. Elárulná, mi ez, amire én nem szállhatok fel?
– Mi lenne? Villamos. Csak éppen nem jár. Egy ideje.
– Villámos? Ezzel közlekednek a városban? Villám hajtja? A nagy Zeusz? Jóapám?
– Kösse ki a gebét – enyhül meg a vezető, elpöcköli a csikket. – Akkor maga is felszállhat. De még biztosan nem indulhatunk.
– Valami baj van? Háború? Viszály? – kérdi a lovas, miközben leszáll a fekete paripáról.
– Semmi. Csak a szokásos. Demonstráció. Látja ott a fényeket? Hallja a tömeg zaját? Az az Andrássy út. Ahol a rendőrautók villognak. A jobbosok balra menetelnek, a balosok jobbra, vagy fordítva. Aki nem menetel, itt ül a villamoson. Mi vagyunk a csendes kisebbség, aki nem menetel se ide, se oda. Vár a sorára.
– Köcsög, mikor indulunk már? – ordít egy részeg.
– Már amelyik csendes – magyarázza a vezető. – Ahányan vagyunk, annyifélék. Csak egy bennünk a közös. A várakozás.
– És mióta várnak?
– Nem emlékszünk már, mióta veszteglünk. Egy éve, tíz éve, száz… De itt vagyunk már egy ideje, annyi szent. Van, aki megunta a várakozást, és beállt vonulni. Jobbosok jobbra, balosok balra, vagy fordítva.
– Hát ez csudálatos – ragyog fel az idegen arca.
– Ugyan mi ebben a csodálatos?
– Tudja, én Nagy Sándor vagyok, a legyőzhetetlen…
– Majdnem legyőzhetetlen – kiabál ki egy öregúr a villamosból. – Harctéren tán nem találtál legyőzőre, fiam, de Hephaisztión combjai között rendre alul maradtál…
Néhányan röhögnek, Sándor elpirul.
– Ami igaz, igaz – vallja be Alexandrosz. – S miután szerelmem a túlvilágra költözött, fogadalmat tettem az isteneknek, megtalálom a világ végét. Arisztotelésztől azt hallottam, a világ végén megáll a tér és az idő, nincs mozgás, és az értelemnek sincs többé értelme.
Rókabundás vénasszony tűnik fel a kocsi ajtajában, a sminkje elkenődve, kezében pezsgősüveg, be van csiccsentve, látszik rajta, nem éppen ma kezdte a dávoriát.
– Csók néked, te, Harras Rudolf, megérkeztél, ez itt a világ vége. Király utca, végállomás, nem megy tovább – mondja, aztán énekelni kezd. – Megáll az idő, az égen düdüdüdü csillagok, a földön csak te vagy és én vagyok, düdüdüdüdü… – és lesmárolja a királyt.
Alex szája vörös, mintha vért ivott volna. Sír a boldogságtól. Megöleli a mámoros asszonyt, a vezetőt, majd végigöleli az egész villamost.
– Nem is sejtik, mit jelent ez a nap. Több ezer éve megyek, én, a halottnak hitt király, a legyőzhetetlen…
– Hephaisztión – figyelmezteti újra az öreg.
– Na jó, én, a majdnem legyőzhetetlen király, hogy megtaláljam a világ végét. És amikor már reménytelennek látszott, akkor egy esős, borongós estén ebben a távoli országban – azzal ledobja páncélját, fogja a kardját, és szíven szúrja magát.
– Boldog vagyok, nem éltem hiába. Csak az fáj, hogy apám nem élhette meg e napot – nyögi.
A villamos népe döbbenten nézi a padlón fekvő hullát, néhányuknak könny szökik szemébe.
Végül egy aktatáskás férfi töri meg a csendet: – Ej, kedves utastársak, e nagy király példája azt bizonyítja, nem szabad feladni a reményt… Ki tudja, talán egy nap mi is…
– Emberek, nem esszük meg a lovát? – ugrik fel egy hentesköpenyt viselő ember. – Nyakunkon a karácsony, és az ilyen kisportolt cocóból pompás angyalhurka készíthető, persze, csak ha megvan hozzá a kellő szakértelem.
A vezető leveszi a sapkáját, megvakarja fejét, bólint.
– Végül is, magyarok vagyunk, lovas nemzet… Időnk van, tejünk van – mért ne szopjunk?
És a körút langyos fényei megvillannak vaskója pengéjén.