Cigány költő állást keres

„Reggelenként csak fel kellett öltözni, s átsétálni a másik épületszárnyba” – így mesél iskolás éveiről a maga elegáns módján. Mivel nyaggatom, lassacskán kiszínezi a részleteket. Ez a „könnyed séta” úgy történt, hogy a lábára járógépet csatolt, a csípőjét medencekosár, a felsőtestét fűző szorította, a fejét pedig támasz tartotta. Balogh Attila ugyanis egyesztendős korában gyermekbénulást kapott, s onnantól huszonnégy éves koráig különféle kórházakban élt – Miskolcon vagy Nagybarcán, a mozgásjavító intézetben. A kórházban amolyan „aranyketrecben” érezhette magát – szépen felépített életet éltek, szerelmekkel, barátságokkal, veszekedésekkel, kibékülésekkel. Betegtársaival együtt kitartóan csúsztak, kapaszkodtak a felnőttkor felé. A gyerekkor füstje eltakarta a szemük elől azokat a fájdalmakat, amikkel később szembesülniük kellett.
A kórteremben igazi demokrácia honolt, meséli, a Heine–Medin-kór ugyanis nem válogatott, a gazdag csemete éppúgy lebénult, mint a romatelepre születő fiú. Attila két világot próbált összebékíteni magában, mert a tanítási szüneteket otthon töltötte, az alsóvadászi cigánysoron, ahol ő volt a nyolcgyerekes család legkisebb sarja. Élvezte a szabadságot, és észre sem vette a nincstelenséget.
„Jó volt gyereknek lenni a telepen. Valódi kegyelmi állapotot jelentett az ott élőknek, hogy nem volt vagyonuk. A szegénység megvédte őket. S olyan értékeket konzervált, amelyek ma már nem léteznek. Ilyen például az őszinteség. Mindenki tudott mindenkiről mindent. Elképzelhetetlen volt, hogy valaki letagadja mondjuk a disznaját. Nem kellett megszámolni, kiporciózni semmit. A fiúk megtanultak az apjuktól válykot vetni, de inkább hagytak bennünket játszani. Történtek persze borzalmas dolgok is, éhhalál például. A nők negyvenéves korukban már öregasszonynak számítottak mifelénk” – magyarázza. Mégis úgy hiszi, akkoriban a cigánytelepet még megtöltötte a származás minősége. Ma viszont nyomortelepen élnek a testvérei, akik megmaradtak a faluban.
Balogh Attila édesapja muzsikus volt, hordozható cimbalmával hónapokra is távol maradt a családtól. Amikor aztán beállított, igazi úriembernek látták őt, megcsodálták a nyakkendőjét, a patyolattiszta gallérját. „Apámnak már karórája volt” – jegyzi meg Attila, ez a tárgy ritkaságnak számított. Az apa telente kosarakat font, a kisebbik fiú azonban azok közül a szakmák közül választhatott, amiket a mozgásjavító intézetben ajánlottak. Kitanulta a francia női szabóságot, könnyű kis blúzokat, rakott szoknyákat készíthetett volna, ám inkább beiratkozott a gimnáziumba. Akkor már csak két mankó és két járógép volt a „menetfelszerelése” – tudott egyedül közlekedni! Zacskót varrt a mankójára, abba tette a tollakat.
Az ELTE magyar–könyvtár szakára ugyan felvették, de fél év után kirúgták, mert vallási meggyőződését védve összevitatkozott az egyik professzorával. A hittudományi főiskolára azért iratkozott be, mert görögkeleti pap szeretett volna lenni – ám hamarosan ezzel is felhagyott. „Hátrányos helyzetű olvasók támogatója” – ilyen titulussal dolgozhatott a miskolci könyvtárban. Volt egy Trabantja, azt telepakolta könyvekkel és gyümölcscsel. Szerzett egy táblát, meg krétát is, és elindult Alsóvadász felé. Diafilmeket vetített a gyerekeknek, aki nem tudott olvasni, azt megtanította.
– Mindig is idegesített, hogy arra biztatnak minket, öltözzünk paprikajancsinak, és táncoljunk a színpadon! Sokkal mélyebb annál a cigány kultúra, mint amit a rózsás szoknyás, tábortűznél gitározó romantika mutat – kéri ki magának.
Ez a nekibuzdulás hajtotta, hogy a kilencvenes évek közepén létrehozza a Cigányfúró című „kisebbségszellemű közérzeti” folyóiratot. Immár a fővárosban, ugyanis a költő, akinek első kötete a nyolcvanas évek elején nagy feltűnést keltett, 1986 óta Budapesten él. Hajdani vámházból lett budai lakásukban találkoztam vele, épp egy közösségből érkezett haza, mostanában ugyanis lelki sérültekből álló közösséget vezet. Jót tesz neki a rendszeres elfoglaltság, ugyanis nincs munkahelye.
– Nemrég feladtam a világhálón egy hirdetést: „Balogh Attila cigány költő állást keres” – meséli fanyar mosollyal.
Mit ad isten, megkereste mindkét politikai oldal napilapja, ő azonban nem akart sem ilyen, sem olyan szekértáborhoz állni. Egy roma folyóirat ajánlatát fogadta el, s Óvatos emlékezés címmel folytatásokban rója múltja históriáit. „Iszonyatosan félem, s undorlom az írást” - vallja be Alternatív József Attila-díja dacára…
Gyógypedagógus feleségével hamarosan búcsút mondanak a város nyüzsgésének, ugyanis Szokolyán építkeznek. Afféle régi-új otthont álmodtak meg maguknak, százesztendős ablakokat rakatnak az ódon téglákból frissiben rakott falakba, a tetőt patinás cserepekkel fedik. „Itt a padláson legalább ezer kötetet tartogatok” – bök a bérlakás magas mennyezete felé. Az angol és német nyelvű kötetek legtöbbje a cigányság eredetéről szól. Attila dédelget egy tervet: a szokolyai házuktól nagyjából húsz méterre épít majd egy kuckót magának, s ott rakosgatja ki a kincseit. „Életem utolsó könyvtárát rendezem be ott” – súgja meg a költő. S vágyik a falucskába, ahol két pityókos helybeli azon versengett a minap, melyikük énekli szebben a Szózatot.