Svájci csokoládé

Gyerekként sokszor átbicikliztem szülőfalumból Berzékre, mert az oszlopos-tornácos kastély, kertjében hatalmas platánfákkal és különös bokrokkal egy varázsbirodalom volt. Akkoriban már csak Perczel István édesanyja, a megözvegyült Adrienn néni és egy idős gondnok házaspár lakott az ódon falak között. A hófehér hajú, szelíd mosolyú, franciául, németül is beszélő Adrienn nénit a faluban mindenki szerette. Engem gyakran „valódi” kakaóból készült forró csokoládéval kínált, és szabadon kóborolhattam a festmények, csillárok, több száz éves bútorok, falra akasztott kardok, plafonig érő polcok aranyozott gerincű könyvei között. Itt mindennek történelemszaga volt! Adrienn néni egyetlen fia, István, a Műegyetemet még Pesten kezdte, de az ötvenes évek viharai őt is kisodorták az országból. Vegyészdiplomát már Svájcban kapott, s Genfben letelepedve egy kutatóintézet környezet- és növényvédelmi mérnökeként dolgozott. Magyar származású feleségétől egy lánya született. A nálam egy évvel fiatalabb „kis Adriennt” Cilinek becézték. Kamaszként sűrűn hazajárt szüleivel az ősi kúriába, s míg apja a teraszon ülve olvasgatott, nyaranta azzal próbálkozott, hogy lovagolni tanítson. A dolog úgy sült el – mivel a lovat csak simogatni mertem, de felülni rá nem –, hogy végül én tanítottam meg őt magyarul káromkodni, amiről persze otthon mélyen hallgatott…
Aztán elröpültek az évek. Pestről már csak kósza híreket hallottam felőlük. Cili politológiát tanult, egy atomfizikus lett a párja, s két gyerekükkel állítólag Athénba költöztek. Meghalt a hűséges gondnok házaspár, Adrienn néni a kastélykert családi sírboltjában lelt nyugodalmat, miként Perczel István feleségének, Katalin asszonynak a hamvait is idehozták Svájcból. És Pista bácsinak megszaporodtak a gondjai a ritkán látogatott kastély új gondnokaival. „Ő egy csupa szív ember, visszaélnek a jóhiszeműségével”, mondták róla a faluban. Betörők lopták el dédapja falra akasztott díszkardját, egy híres francia órásmester készítette, kétszáz éves állóóráját, a kétágú, címeres ezüst gyertyatartót – mindnek nyoma veszett. Végül, amikor az egyik gondnok lovasította meg a család jó harminckilós ezüst étkészletét, a korábbiakkal ellentétben (Perczel István ugyanis sose tett feljelentést) azt már nem lehetett eltussolni, beindult a rendőrségi nyomozás.
Nem sokkal az eset után, egy meleg, tavaszi napon találkoztam vele utoljára. Riportúton jártam Berzéken, s már a kocsiból feltűnt a tornácon egyenes háttal ülő, magas, szikár, ismerős alak, a napsütésben újságot olvasott. Időtlen látvány volt! A vasrácsos ajtó kilincsét lenyomva végigsétáltam a sövénnyel szegett, hófehér kavicsos úton a tornácig. Csiviteltek a fecskék, talpam alatt ropogott a zúzalék, csak a tornác lépcsőjén ült feltűnően némán és feszesen egy német juhászkutya. Mintha kőből faragták volna oda, mint a Lánchíd oroszlánjait. Nem félek a kutyáktól, sose volt velük bajom, de ez a kutya más volt. Mire a lépcsőhöz értem, már hangtalanul szállt felém, s a védekezőn magam elé rántott válltáskámba hörögve belekapott. A zajra Perczel István döbbenten emelkedett fel a székről, a tornácra pedig egy fiatal terhes nő rohant ki, és hangosan üvöltözött: „Rex! Feküdj!” – s a kutya kényszeredetten visszakozott.
Így tudtam meg, hogy ezúttal hivatásos vagyonőr a kastély gondnoka, szülés előtt álló feleséggel és egy olyan kiképzett ebbel, aki szét is szedhetett volna. Nem vettem észre a kapun lévő figyelmeztető táblát, de megúsztam! Igaz, reszkető lábbal ereszkedtem le egy székre a teraszon, ahol Perczel István, meglepve láttam, éppen Népszabadságot olvasott. Még ő szabadkozott, kávéval, svájci csokoládéval kínált. A fecskék idegnyugtató csivitelése közepette hirtelen rákérdeztem: igaz-e a hír, hogy hazatelepül? Az akkor 72 éves, mégis kortalannak tűnő férfi szomorkásan mondta: a teste igen, lélekben viszont már régóta itthon van.
A hírek szerint még Svájcban él, és kastélyát megint újabb gondnokok őrzik.