Balla, a búzakirály

Szülőfalumban, Telkibányán nem volt szokás tovább taníttatni a gyerekeket. Földművelésből élő szüleim mégis hallgattak a tanítóra, meg a református papra, s beírattak az akkoriban induló Abaújszántói Mezőgazdasági Gimnáziumba. Másodikos lehettem, amikor otthon bejelentettem: egyetemre szeretnék menni! Nem örültek neki. Anyám mégis támogatott, s apám sem ellenkezett. Kitűnő érettségi bizonyítvánnyal a tarsolyomban az agrártudományi egyetemre jelentkeztem.
Az ötvenes években imponált nekem, hogy a növényfajtákat akkoriban a nemesítőjükről nevezték el. Szinte sodródtam a tudomány felé. Az egyetemen Várallyay Györggyel – aki ma akadémikus – versenyeztünk. Ki képes több útszéli növényt magyarul és latinul megnevezni. Kinéztem magamnak az akkoriban alapított Martonvásári Mezőgazdasági Kutatóintézetet. Csakhamar oda is kerültem, Rajháti Tibor, a genetikai osztály vezetője volt a patrónusom. Megérezhette bennem a zempléni parasztősöktől hozott többre vágyást, s valószínűleg a kutatói vénát is. Nem sokáig örülhettem azonban a bizalmának, 1956-ban Rajháti elhagyta az országot.
Én meg változatlanul búzanemesítő akartam lenni. Nagy szerencsém volt, amikor a búzanemesítést magának fenntartó igazgató, Rajki Sándor elvesztette reményét a kenyérgabona-kutatásban. „Az teszel, amit akarsz, a nemesítés különben is neked való parasztfoglalkozás.” E szavak kíséretében lényegében szabad kezet adott nekem. A paraszt jelző egyáltalán nem sértett, inkább gyermekkoromra emlékeztetett. A II. világháború idején apám katona volt. Tizenkét évesen én lettem otthon a gazda. Ökrökkel szántottam, vetettem, gondoztam a jószágokat. Nagyon megterhelő munka volt. Közben pajtásaimmal folyton azon törtük a fejünket, miként lehetne jobb életet kezdeni. Nem elmenekülni a paraszti világból, hanem könnyebbé tenni a gazdálkodást. Martonvásáron jól éreztem magam, hiszen azzal foglalkozhattam, amire világéletemben készültem. Rajki a szovjet micsurini genetikával próbálta megoldani a búzakérdést. Kudarcát követően jómagam más utakon jártam. Magyarországon a kitűnő, de szerény termőképességű Bánkúti búzát előbb olasz, majd szovjet fajták váltották fel. Utóbbiakra máig Bezosztája korszakként emlékszik a szakma. A jó termőképességű és fagytűrő, de félig-meddig mégis „politikai” búza fajtafenntartó nemesítését rám bízták. Közben munkatársaimmal a szakirodalom és a magunk elképzelései szerint saját fajtáink nemesítésén dolgoztunk.
Sokan nosztalgiával emlékeznek a híres minőségi magyar búzát termő, acélos Bánkúti fajtára. Valóban ennek a legszebbek a szemei, nagyok és egyöntetűek. De mindahányszor nekifutottam, rendre kudarcot vallottam vele. Valamennyi keresztezésben megőrizte vékony, gyenge szárát és gabonarozsda iránti fogékonyságát. Ha például a fajtakísérletekben a Bánkúti hektáronkénti termését száznak vesszük, akkor az élen álló KG Kunhalom tíz tonna fölötti hozama ennek majd’ két és félszerese. Természetesen kombájnnal aratható és minősége is kitűnő.
Könnyű helyzetben voltam, mert családommal, óvónő feleségemmel és két leányommal Martonvásáron éltünk. A gyermeknevelés terheit, a leckék kikérdezését feleségem jórészt levette a vállamról, no és jól viselte, hogy munkámból adódóan bejártam a fél világot. Sokan ugrattak akkoriban: az MTA martonvásári intézete a te igazi feleséged. Annyit vállalok ebből, hogy életem legszebb negyven esztendejét valóban ott töltöttem.
Az állami sürgetés ellenére csak 1971-ben kapott állami elismerést az MV 1 fajta, amit a későbbi évtizedekben még hatvan általam nemesített, de munkatársaim által is jegyzett fajta követett. Búzáimról az első visszajelzést az intézet traktorosaitól kaptam. Főnök, ez a zsák nehezebb, mint a többi, mondták. Az a jó, gondoltam magamban, mert a minőségi búza többet nyom.
Jöttöd hírére – mutat egy paksamétára Balla László – előkészítettem ezeket az iratgyűjtőket. Az egyikben a minősítő okleveleket őrzöm, a másik dossziéban a szabadalmi okiratokat. A harmadik, fotókkal tarkított mappa címe Barátok könyve, a negyedikkel a családom ajándékozott meg. Utóbbi kettő a 70. születésnapomon rendezett ünnepi alkalomra készült.
Tudod, az a jó, hogy a politikai és a hivatali hiererchiával ellentétben – ahol többnyire a főnöknek van igaza –, a nemesítőt az eredményei igazolják. Talán furcsállod, de hiába vetik a hazai 1,2 millió hektáros búzaterület felén a martonvásári fajtákat, mégis persona non grata, vagyis nemkívánatos személy vagyok működésem egykori színterén. Azt kérdezed, hogy miért? Maradjunk annyiban, hogy emberi gyengeségek miatt. Ennél többet nem tudok mondani, mert a mélyebb okát magam sem értem. Hisz a tudományos akadémia vezetői beszámolói – példaként, hogy az akadémiai kutatásoknak mekkora gyakorlati hasznát élvezi a magyar társadalom – gyakran hivatkoznak a martonvásári intézetben nemesített búzafajtákra. S hogy erre hivatkozni lehet, abban azért van némi szerepem.
Mások állítják, nem én mondom: „Balla az utóbbi negyedszázad legsikeresebb búzanemesítője.” Nos, ennek ellenére sem vagyok akadémikus. Mindössze az MTA doktora. Miközben a martonvásári intézetet igazgató elődöm és utódom egyaránt akadémikus. A nyolcvanas évek elején, egyetlen szavazaton múlott az akadémiai tagságom. Számos magyar és nemzetközi elismerést kaptam, hazám akadémiájától azonban egyet sem…
Nem, nem vagyok képes nyugton megülni most sem, hiába a hetvenöt év! Talán így is maradok, amíg élek. Évek óta a Debreceni Egyetem karcagi kísérleti telepének vezető nemesítőjeként dolgozom. Az idén legalább hat új búzafajtánkat jelentem be állami elismerésre.