Látod, eljöttem hozzád…

Fényeslitke tíz éve megválasztott polgármesterének,  Mártha Tibornak életét végigkíséri egy kép. Lóháton, kivont karddal vágtat azon egy fiatal magyar huszár. Az arcán dac, a szemében viszont derű, bizakodás: „hazamegyek hamarosan édesanyám". Mártha Lajos azonban sohase ment haza Fényeslitkére. Odaveszett negyvenhárom telén valahol a Donnál.
Huszonhat éves volt akkor. Unokaöccse, Mártha Tibor is, amikor 1987 egyik téli alkonyán elmerengett a kép előtt: „vajon mit tennék én most, ha háborúba kéne mennem?" Sokat látta amúgy azt a képet, de igazán akkor, nyolcvanhét telén kezdte foglalkoztatni a nagybátyja sorsa. Negyvenhárom legelején még életjelet kaptak tőle, de aztán nyomtalanul eltűnt. Csak esztendőkkel később derült ki, egy Krinyica nevű falu mellett egy szovjet aknatámadáskor meghalt. Ott temették el a Don mellett, sok tízezer társával együtt. Mártha Tibor 1990-ben elindult, hogy lássa, merre nyugszanak a magyar fiúk a nagy Szovjetunióban.
Azóta huszonnyolcszor tette meg a Fényeslitke–Voronyezs közötti utat. Korábban vonattal, repülővel, mostanában inkább autóval, mikrobusszal. Voronyezs ide majd kétezer kilométer. Harmincöt-negyven óra az út, rendkívül megerőltető. De az utasok közül még soha senki nem panaszkodott. Mártha Tibor tele van történetekkel. Tragikomikussal és megrendítővel. Természetesen az utóbbi a több, de ő mégis egy könynyed történetet mesél indításként.
– Még nyolcvankilencben egy utazási iroda szervezésében indultunk a zarándokútra Nyíregyházáról – idézi fel a kezdeteket. – Vonattal Kijevig, majd onnan repülővel Voronyezsig. Meg is érkeztünk szerencsésen, de akadt egy kis gond: valahol lemaradt a kopjafánk.
Mártha Tibor meg néhány barátja ugyanis az indulás előtt faragtatott egy gyönyörű, majd háromméteres kopjafát, hogy majd felállítják valahol a Donnál. De nem vihették magukkal, kiküldték hát postavonaton. Voronyezsbe. Ott azonban nem találták sehol. Mártha Tibor visszarepült Kijevbe, de ott csak a vállát vonogatta mindenki. Végső kétségbeesésében felkereste a magyar főkonzult, s az mellé adta a titkárnőjét – ketten hátha nagyobb sikerrel kutatnak.
Kijev fő vámparancsnokánál kezdték. Mondják, hogy miért is jöttek, mutatják a főkonzul ajánlólevelét, a fő-fő kijevi finánc azonban csak néz kimeresztett szemekkel. „Micsoda!? Hogy maguk egyben akarnak egy háromméteres emlékoszlopot Voronyezsbe vinni!? Amikor itt még Lenint is feldarabolva szállítják!?"
Nem magát Lenint persze, hanem csupán a szobrát, ám ez így is eléggé ijesztően hangzott. De aztán csak megesett rajtuk a fő vámparancsnok szíve. Kiadta az engedélyt, vihetik a kopjafát.
Azt követőn viszont huszonöt, Magyarországon faragott kopjafát és keresztet állítottak fel a Don mellett. Gyakorlatilag minden általuk azonosított, magyarokat is rejtő temetőben. A helyszínen is elkészíthetnék azokat, de úgy gondolják, azokba a temetőkbe honi földben nőtt fákból ácsolt kopjafák és keresztek kívántatnak. Illetve utóbb csak keresztek, mert az oroszok nemigen kedvelik a kopjafát. Idegen totemoszlopoknak nézik őket.
– Az volt a szerencsénk, hogy a pravoszláv egyház kezdettől fogva mellénk állt – így Mártha Tibor. – Kezdetben például a voronyezsi székesegyház főpapja szentelte fel a magyarok keresztjeit. Ma már magyar papokat viszünk, de Péter atya, aki rendkívül népszerű vallási vezető Voronyezs megyében, ma is nagyon jó barátunk. Neki s egy másik orosz papnak, Sándor atyának köszönhetjük a legtöbbet. Az utóbbi években Sándor atyánál szállunk meg. Soha egyetlen fillért se kért.
Ma már nemcsak a Mártha Tibor vezette alapítvány segítségével megjelölt helyeken, hanem 341 hadifogolytábor temetőjében s két sírkertben is látogathatók a  magyar katonák sírjai. Egyre többen keresik fel őket Magyarországról. Mártha Tibor torokszorító találkozások szemtanúja évről évre. Pár éve például csatlakozott a csoportjához egy idős, szemmel láthatólag megviselt dunántúli férfi. Csendes volt, szavát se lehetett hallani. Kint a Donnál levette a cipőjét, behajított a folyóba egy csokor virágot, aztán megmosta az arcát - és hallgatott hazáig. Egy hónap múlva levelet kapott Mártha Tibor: meghalt az öreg. Már az utazás előtt halálos beteg volt, csak az tartotta benne az életet, hátha viszontlátja még a Dont, a bajtársak sírjait.
A másik történet főszereplője egy idős pesti hölgy, ő a vőlegényét kereste. Bal kezén arany jegygyűrű, jobb kezében megsárgult fénykép. A képen egy téglafal előtt két magyar katona havat lapátol. Egyikük a vőlegénye. Az utolsó nap jutottak el a téglafalas faluba. Az idős nő megállt a falnál, és halkan beszélni kezdett. „Hát látod, eljöttem hozzád ötven esztendő múltán…" Mondott még mást is, de azt a társai már nem hallották. Az első mondatnál tapintatosan egyedül hagyták a vőlegényével.