Szurkapiszka

Kedves Olvasó! Ebben a rovatban arra van mandátumom, hogy savba mártott tollal pellengérezzem ki hétköznapjainknak olyan jelenségeit, melyek megkeserítik életünket. Teszem ezt általában humorba pácolva, mert ahogy a bölcs filozófus mondja: amit kinevetünk, az már nem is fáj… annyira! E heti témám nem teszi vidámabbá óráikat, de remélem, azok is elolvassák, akiknek kívánom, hogy azután rossz napjuk legyen.
Idős, Budapesttől távol élő nyugdíjas néni férje sok minden nyavalyával feküdt a jó nevű pesti kórházban. Ott is halt meg, ami gyógyíthatatlan betegsége folytán várható volt. Ami ezután történt, az annál kevésbé.
A nénit – hogy kinek a hibájából, nem tisztem kideríteni – tíz nappal később érte el az önkormányzat a halálhírrel. Ahogy manapság magányos, idős emberek általában teszik, kicsi pénzükből ők is gyűjtöttek temetésükre. A néni évekig kuporgatta a forintokat egy takarékbetétkönyvben. Gondosan kiszámították, hogy a bácsi Pesten nyugvó testvéréhez temetése mennyibe kerül majd. Számolt az idős hölgy papot, tisztes koporsót, koszorút, szállítást, díszgyertyákat, síremléket, és még borravalót is a sírásóknak, hogy ne szólják meg a pestiek. A kórházba érve érte a meglepetés. A számára félelmetes proszektúrán azzal fogadta egy cerberus, hogy ő a kft. ügyintézője, melynek a kórház a halott hűtését bérbe adta. Ezért amíg az özvegy a tarifát (10 nap, napi 4000 forint), azaz 40 000 forintot ki nem fizeti, nem kaphatja meg a halottat. Az özvegy sírva fakadt, és még arra sem maradt ereje, hogy tiltakozzék: nem ő tehet arról, hogy hanyagságból tíz napig nem értesítették társa haláláról.
Hogy stílszerű maradjak, ez a történet csak a jéghegy csúcsa. Olvastam a lapokban több hónapig kórbonctanon felejtett halottakról, évek óta hűtött, el nem temetett csecsemőről. Hazánkban törvény mondja ki, hogy az elhunytakat legkésőbb 96 óra elteltével valakinek el kell temetni. Akinek nincs vagy nem kerül elő hozzátartozója, azt az önkormányzat helyezteti örök nyugalomba. Arról is szól a rendelet, kinek kötelessége a hozzátartozót értesíteni. Ha kórházban hal meg, akkor az intézményé (itt jegyzem meg, hogy a legnagyobb kórházban is legfeljebb egy fő foglalkozik ezzel). Még infernálisabb a helyzet, ha a kaszás mentőautóban vagy közterületen találja meg áldozatát. Ha mentőkocsiban áll be a halál, akkor az Igazságügyi Kórbonctani Intézetbe szállítják a halottat, és az kéri föl a rendőrséget vagy az önkormányzatot, hogy keressen hozzátartozót. Már túl sok a köztes hivatal, melynek, tudjuk, sok ügye van, de nincs szívügye. A helyzetért szerintem az úgynevezett humántényező, az emberi közömbösség felelős. Valahol valaki úgy döntött, hogy Kháron ladikja helyett megteszi egy hűtőtepsi és egy lábcédula. Ráadásul az embertelenség árát napi 4000 forinttal végül is a temettető fizeti meg.
Ma a legolcsóbb temetés is 6 számjegyű összeg. Ezért a virtuális vádlottak padjára ültetem azokat a hozzátartozókat is, akik megtalálhatók, de a tisztázatlan örökség miatt egymásra mutogatva elfelejtik a végtisztességet megadni.
Egy jegyzetírónak is lehetnek vágyai. Vágyom egy olyan társadalomban élni, ahol midőn lehunyja szemét az ember, letakarja lepedővel az egészségügy, de még nem engedi el a kezét. Valakinek gondoskodni kéne arról, hogy ha elindulunk arra az útra, ahonnan még nem tért meg utazó, azt emberi körülmények közt tehessük meg. Erre int a néni példája is. Vörösmarty Mihály még nem sejthetett sokat a XXI. század emberének életéről. Viszont bizton állítom, hogy elmúlásunkat másként képzelhette el, amikor leírta halhatatlan sorait:
„Bölcsőd az s majdan sírod is, / Mely ápol s eltakar.”