Viszi a víz a hidast

Amúgy egy ez a két falu, csak amikor szabályozták a folyót, kettévágták a kubikosok. Jó száz éve ennek, és Újsályiban már csupán néhányan laknak, de a két településrész közötti kapcsolat olyan élő, mintha nem is állna köztük a Szamos. A kis kompnak, vagy ahogy erre nevezik, a hidasnak köszönhető mindez. Mert ha az nem volna, ötven kilométert kéne kerülniük a sályiaknak, hogy a rokonokat lássák. Meg hogy a földeket megműveljék.
– Régen a halottakat is a hidason hozták át erre az oldalra – áll meg mellettem egy öreg autó, s lép ki belőle egy idősödő férfi, Bajnai Károly. Ő ugyan porcsalmai, de ott van az is mindjárt Újsályi mellett, tud is róla mindent. – Még a régi temető is megvan, arra a házak mögött – mutat a gáton túlra, ahol kutyák ugatnak, és házcserepek piroslanak. – Valamikor nagy élet volt Újsályiban is, de hát az öregek meghaltak, a fiatalok pedig megunták a folytonos kompozást. Beköltöztek a faluba, vagy elmentek Csengerbe, Mátészalkára.
Megy Bajnai Károly is, mert ő csak Szamost látni jött. S hogy rendben van minden, és a Szamos is a helyén, megnyugodva fordul vissza Porcsalmának.
Csend lesz újból megint, de hamarosan gyermekzsivaj és lánccsörömpölés hallatszik a túloldalról. Tanárnője kíséretében kisebb gyermekcsapat lepi el a kompot, és szállnak ki öt perc múlva az innenső oldalon. Kiránduló porcsalmai iskolások. Mert itt is van azért látnivaló, még ha errefelé hiányoznak is a hegyek, a várak. Vannak viszont templomok, vizek – és itt a komp, amiből már csak három-négy mozog az országban.
Komp ugyan van, de az majdnem mind motoros. A sályi hidast viszont a víz viszi, legfeljebb nagyon kis víznél áll mellé motorcsónak, hogy megmozdítsa.
Most kiváló a vízállás. Se nem kicsi, se nem nagy, és az idő is gyönyörű – úgyhogy szava se lehet a révésznek, Gál Józsefnek. Nincs is. De azért annyit elmond, hogy felváltva hárman szolgálnak a helyi önkormányzat kompján, harminckilenc éves, és tizennégy éve révészkedik. Előtte pár évet Pesten is dolgozott, elég is volt azonban annyi.
– Ott se kolbászból fonják a kerítést – legyint, aztán igazít a láncon, s indulunk megint, mert két kocsi is jött, meg egy biciklis.
Lassan araszolunk, a hidas korlátjának támaszkodva nézzük a folyót, a vízen úszó nyárfapihéket.
– Sokan értetlenkedtek, hogy minek megyek én haza, arra a szegény vidékre. De nekem sopánkodhattak – folytatja a révész. – Katonakoromban megismertem én a Dunántúlt is. Hát…, ott még minálunk is szegényebb vidékek vannak. Nálunk azért a föld meg a gyümölcsösök eltartják az embert.
Nagyot huppanva kötünk ki, de már fordulunk is vissza, és a túloldalról jövő biciklis, Czibere Béla folytatja a révész gondolatait.
– De milyen áron! Nekem is nyolc lovam volt, de tavaly az utolsót is el kellett adnom. Drága a takarmány, meg hát gépek dolgoznak már mindenütt.
Az egykori téesz tehenésze Újsályiból tart hazafelé Szamossályiba. Megnézte az apósa már régen lakatlan házát, elgyönyörködött a májusi határban, s miközben a kompra várt, eltűnődött, hogy hányszor is átkelt ő annak idején ezen a folyón.
A sályi határ jó része ma is a porcsalmai oldalra esik, valamikor ott voltak a legjobb legelők. A téesz jószágát is ott tartották. Naponta kétszer is megtette hazulról odáig az utat. Reggel meg este. Többnyire a hidassal, de télen jégzajláskor ladikkal. Ha meg befagyott, gyalog. Egyszer majdnem megjárta! Alig kapaszkodtak fel a gátra, iszonyatos robajt hallottak – megindult a jég, tört, zúzott mindent.
– Na, akkor nagyon megijedtünk! – nevet. – De pár nap múlva már vígan ladikáztunk a jégtáblák közt. Igaz, az akkori révészek is legények voltak a gáton. Az öreg Ördög Endre meg Guthi Miklós… Azok tudnának még csak mesélni!
Czibere Béla emlékezete szerint akkor a mainál kisebb, fahidasok jártak, de elbírták azok a legnagyobb terhet is. A Szamos is más volt azonban akkor. A régi öregek, az ő szomszédjai még annak a vizét itták. Ő már nem mert belekóstolni. Mint ahogy Gál József se. De nem kell ahhoz a Szamos vizét inni, hogy ragaszkodjon hozzá az ember. Elég azt látni is. De minél többször.