Mindegy

Hogy is volt, múltkor is itt ültél mellettem, tudod, amikor a lányom járni tanult, és a gyerekmedence előtt fenékre ült, aztán többet nem volt hajlandó a medence közelébe menni. Miért nézel így rám? Nem emlékszel? Mindegy, de neked emlékezned kellene. Ha ti nem, akkor ki emlékszik mindenre. Nagyon szép vagy, mindig elámulok a szépségeden! Hogy mi volt ma? Semmi, felkeltünk, reggeliztünk, a gyerekek lementek a játszótérre, én krumplit hoztam, mert ebédre rakott krumpli volt, kolbásszal, sonkával és paradicsommal. Minek bele paradicsom? Minek, minek!? Így szeretem, nem, nem, nem eszem mellé a paradicsomot, hanem bele, bizony bele, mellé pedig uborkát eszem, és nagyon szeretem, ha kicsit odasül a kemény tojás, akkor, amikor már megbarnult. Persze egészségtelen, de neked ez mindegy, neked az egészség úgysem jelent semmit, mit tudsz arról, ha fáj a fogad, kicsit szúr, aztán abbahagyja, majd újra kezdi, de akkor már hasogat, mit tudsz te a fájdalmak közti szünet öröméről, de hagyjuk, mindegy.
Hogy mi volt még? Aztán kijöttünk az uszodába. Megmutattam, hol voltam gyerek, honnan ugrottam apámmal fejeseket, aztán a sportmedencében, ja láttad, a sportban nincs víz, hanem színpad van. Néztem a gyerekekkel, hogy mi történik itt, amikor a színpadi hangszórókból megszólalt valamilyen lágy zene, majd egy kellemes férfihang arról kezdett beszélni, a történelem folyamán hogyan akadályozták meg, hogy a nők ne szerezhessenek testi örömet önmaguknak. Közben színészek léptek a színpadra, és leültek, hallgatták, hogyan csonkították, büntették a bűnös nőket. A gyerekek pedig csodálkozva néztek rám, pedig csak azért vittem őket a sportmedencéhez, hogy megmutassam, hol cápáztunk a barátaimmal meg a lányokkal kiskamasz koromban. Te nem emlékszel, mi az a cápázás? Pedig jó néhányszor velem lehettél, mert egyszer sem törtem el sem a kezem, sem a lábam. Medencefogócska, tudod, a fogót hívják cápának, és csak a vízben vagy a levegőben lehet megfogni a másikat, és a part a nyugvó, de tíz másodpercnél tovább nem lehet a parton lenni. Na ugye hogy emlékszel, igen, azt szerettem a legjobban, amikor a partról rászámoltam valakire, az egy fejessel ugrott a vízbe fölöttem, és én a levegőben kaptam el. Mire felbukkant a vízből, már ő volt a cápa, én pedig addigra a parton voltam. De végül is mindegy.
Most meg itt ülök. Valahogy úgy alakul, hogy tízévente itt ülök. Nézem, hogyan szalad bele a Rába a Mosoni-Dunába, hallgatom az uszoda zsivaját, nézem a ladikjukban ülő horgászokat, és tudom, minden rendben van. Mégis, mindezek ellenére mégis belül valami fáj. Olyan ez az egész, mint a kagyló gyöngye. Ragyog, ragyog, meg értékes, de mégiscsak egy emészthetetlen porszemből, piszokból születik ez a ragyogás. Most mit nézel így? Hogy mindig bajom van? Dehogyis! Hogy mi van, nem is értem, mit motyogsz, de mindegy is.
Mert érted, minden jó volt, rakott krumplis ebéd, az uszodáig séta a városban, mesék a gyerekkorról, mindenki vidám, és akkor az uszodakasszánál derül ki, hogy otthon felejtettük a pénztárcát. Az addig érdeklődő, vidám gyerekekből azonnal szomjas, nyűgös, nyafka gyerek lesz, és még húsz percig így is maradnak, mert annyi idő alatt fordulok meg. Útközben dühöngök, hogyan lehetek ilyen hülye, miért nem én raktam el azt a rohadt pénztárcát meg ilyenek. Most mit nevetsz? Mi olyan vicces? Eltervezed a tökéletes napot, és erre a közepén megbicsaklik. Hogy mi van? Hogy a tervekről te is tudnál mit mesélni, hogy azok semmit sem, mi van, hogy te akkor nem is ülnél itt velem, ha minden a tervek szerint történik? Hogy ez az egész a hibák sorozata, hogy ez azért lehet gyöngy, mert emészthetetlen porból meg piszokból lett? Végül is mindegy.