Rendőrrel jár kasszát fúrni

Radoszta Imre ugyanis hivatásos kasszafúró. Azazhogy nem egészen. Hivatalosan lakatosmester, ezen belül meg páncélszekrény-javító és -készítő iparos, aki Szarvastól Nyíregyházán át Egerig bejárja az ország harmadát. Már vagy ötven éve. Igaz, manapság ebben a furcsa, számzáras világban már az ő szolgáltatásaira is mind kevesebb az igény, de ha komoly a baj, általában neki telefonálnak. Hogy gond van, Imre bácsi, nem nyílik ez a fránya páncélszekrény.
– Hát…, a fránya helyett mást mondanak – fogad bennünket nevetve az idős mester mátészalkai otthonában, egy hatalmas, de mérhetetlenül szelíd kutya társaságában. Meg is jegyezzük, hogy nem bízik a saját páncélszekrényében? Ez a kutya őrzi az értékeit? Mire ő csak elnézően legyint. – Az én értékeim? Világéletemben dolgoztam, de semmim sincs, ami páncélszekrény után kiáltana. Mert én azt mondtam mindig: jó dolog nyugodtan lefeküdni. S még jobb nyugodtan felkelni.
Imre bátyánk – mindenki így szólítja, főleg azok, akik azért dörgölőznek hozzá, hogy ellessenek tőle egypár titkot – nyolcvanegy éves, és tavaly adta vissza az ipart. De ez nem jelenti azt, hogy szögre is akasztotta a kesztyűt. Bolond szekrény ugyanis ma is akad, gyógyító meg alig-alig. Két unokája közéjük tartozik. Az egyik rendőr főhadnagy, általában vele jár kasszát fúrni. Mert ő már autót nemigen vezet, az unokája meg imádja a kormányt, és a fúrót is egészen jól kezeli.
Az igazi konjunktúra azonban negyvennégyben–negyvenötben volt. A háború alatt eltűnt a sok páncélszekrény kulcsa, nekik is éjjel-nappal fúrni, bontani kellett. Akkortájt ugyan ő még csak inas volt, de az apjánál nem kellett nagyobb mester. Nem is volt az egész Tiszántúlon. A nyíregyházi nagytakarék pénztár páncéltermét is ő nyitotta fel. De hogyan!? Képzeljünk el egy kisebb tornacsarnok méretű termet, ami környes-körül be van vasalva, betonozva. A zár pedig nem enged.
– Apámat egy kötélen engedték le, s szabályosan szét kellett bontania a bevasalt falakat, hogy a teremben őrzött értékekhez hozzá lehessen jutni. Napokig dolgozott rajta. Közben tucatnyi fegyveres vigyázott rá. Illetve hát a pénzre, az aranyra.
Imre bátyánk is aranykorként emlegeti azokat az éveket. Sose keresett olyan jól, mint akkor. Kulcsokat gyártott. Lakáskulcsot, pincekulcsot, mindent. Két forint volt darabja, ő látta el Nyíregyháza összes lakatosát nyers kulccsal. Előtte meg, tizenkét-tizenhárom évesen cserkészjelvényeket, repülőgépmaketteket öntött. Hozzá járt Nyíregyháza összes gyűjtője. Tizenhét-tizennyolc évesen pedig hozzáfogott csikótűzhelyeket gyártani. A nyírségi megyeszékhely környékén egészen biztosan üzemel még belőlük néhány.
De azért a páncélszekrények mindig jobban izgatták, mint a spórok. Az apja mellett lassan azok titkait is kiismerte. Állítja, olyan szekrény nincs, amit ki ne lehetne nyitni. De hogy mi a titka, nem árulja el. Illetve csak legyint, mikor erről kérdezzük.
– Titok? – húzza el a száját. – A lamelláknál el kell találni a stiftet. Ennyi.
A kíváncsiskodó szakmabelieknek ennyit se mond. Pláne annak, akinek a szeme se áll jó. Ő nem fog kasszafúrókat nevelni, az biztos. Még páncélszekrénykulcsot se készít, hiába jönnek hozzá, hogy Imre bácsi, eltűnt az a piszkos kulcs, reszeljen már egyet. Csak akkor vállalja, ha pecsétes megrendelést hoznak. Mint mondja, kinyitott több száz, nyithatatlannak hitt szekrényt, de talán kettőbe-háromba ha belenézett. Sose érdekelte, mi van bennük. Őt a szekrény csak addig izgatta, míg ki nem nyitotta.
Talán ezért is volt annyi ügyfele. A diszkréciója miatt. A takarékszövetkezetek felfutása idején már Mátészalkán lakott, nem győzte gyártani az új szekrényeket. Mert a megrendelők tudták, a Radoszta-féle páncélban biztos helyen van a pénzük. Több tucat szekrénytípust ismer, ennek birtokában állítja, a régi magyar páncéloknak nem volt párja. Jók voltak a bécsiek is, csak meg kellett erősíteni őket. Az ő tanácsára a legtöbb szövetkezet meg is erősítette. Híre ment ennek a betörőberkekben, nem is nagyon háborgatták a szövetkezeti mackókat. Apagyon azért egyszer megpróbálták. Nem boldogultak persze vele. De Radoszta Imre se! Még neki is fel kellett darabolnia, hogy az apagyiak a pénzükhöz férjenek. De hozzájutottak!
Egyszer azonban az ő eszén is majdnem túljárt egy szekrény. Egy közönséges, falusi páncél, amiből minden községben volt egy legalább.
– Valahonnan Szatmárból szóltak, hogy nem nyílik az ajtó, valamit találjak már ki. Nem lesz itt semmi baj, gondoltam, mikor ránéztem. Vettem a szerszámot, de nem nyílik. Próbálom innen, próbálom onnan, semmi. Délután már kezdtem türelmetlen lenni. Este már morgolódtam, másnap reggel már hüledeztem, délben pedig földhöz vágtam a fúrót, a szerszámokat. Estére aztán kiderült, előző héten lefestették a szekrényt, s a festék beragasztotta az ajtót. Azóta ki nem állom a festékszagot!