Szurkapiszka

Eddig, ha azt hallottam politikusoktól, hogy két Magyarország létezik, rögtön tudtam, pofozkodni készülnek, úgy, mint mi a gyerekkorunkban, ha azt kérdeztük a másiktól: mit mondtál az anyámra??!! Mindkettőt nagy marhaságnak tartom, de nemrég elgondolkodtató leckét kaptam a témakörben, amit most megosztok Önökkel.
Feleségem rajtaütésszerűen bejelentette, hogy egyik hétvégére az egész családot befizette háromnapos pécsi kirándulásra. Mivel nem vagyok egy Kolumbusz Kristóf, ha elhagyom a Budapest táblát, azonnal idegenvezetőre volna szükségem, ezért az asszony mindig mellettem ül az autóban és navigál. Pécs határában egy kicsit elbambult, és ezzel máris lehetőséget adott nekem arra, hogy ne találjam meg a város centrumába vezető utcát. Félve húzódtam le a helyi busz megállójába, ahol többen várakoztak. Alighogy megkérdeztem, merre található a szállodánk, hárman is ugrottak, hogy útbaigazítsanak, és ami a legmeglepőbb – ellentétben a pesti jó szokással –, mindhárman egy irányba mutattak. A kellemes meglepetések sorozata a városban csak folytatódott. Mindenhol visszaköszöntek, üzletben, kávéházban én voltam A VEVŐ, A VENDÉG. Fiam látókörét szélesítendő végiglátogattuk Pécs nevezetességeit. Ebből nem maradhatott ki a Zsolnay Múzeum sem. Mivel várostérképünk régi volt, találomra megkérdeztünk egy üzlet ajtajában unatkozó boltost. Ő nem csak útbaigazított, de még azt is megtette, hogy telefonján megtudakolta, hogy nyitva-e a múzeum, nehogy hiába menjünk oda. Ekkor már kis híján megkérdeztem az asszonyt, hogy Magyarországon vagyunk-e még, vagy magyar lakta külföldön.
Egyik esténket színházi élménnyel aranyoztuk be. Alkalmi társaság játszotta a város sportcsarnokában az egyik kedvenc musicalemet, a Kabarét. Mivel fiam életkoránál fogva annak idején lemaradt a produkcióról, úgy gondoltuk, hogy ezzel az estével koronázzuk meg kirándulásunkat. Problémát csupán az okozott, hogyan találom meg szakadó esőben este a pécsi sportcsarnokot. Szállodánk portása lerajzolt egy térképet, és a lelkemre kötötte, ügyeljek, hogy ne hajtsak fel egy bizonyos felüljáróra, melynek bal oldalára esett a sportcsarnok, hanem egy „S” kanyarral navigáljam magam a felüljáró alá. A precíz eligazítás ellenére természetesen eltévedtem, és a hídon találtam magam. Ezután az idő szorítása okán felrúgva a KRESZ létező összes szabályát, keresztezve záróvonalat és szembejövő forgalmat, megfordultam, lesz, ami lesz alapon. Természetesen Pécs ekkor még szolgálatban levő rendőre ott posztolt a híd tövében. Megállított, és én meggyóntam: hülye pesti vagyok, nem találom a sportcsarnokot, és ha nem fordulok most meg szabálytalanul, lekésem a Kabarét. Irgalmas ítéletet kérek. És halljanak csodát: a rendőr nem büntetett, csak figyelmeztetett, ellenben útbaigazított, és még jó szórakozást is kívánt.
Lehet, hogy tényleg két Magyarország van? Egy pesti meg egy vidéki? Ezt döntsék el nálam okosabb szociológusok. És most jön a vörös farok. Másnap hazajöttünk teli élménnyel, kisimulva, és ekkor ért a hideg zuhany. Garázsbejáróm előtt, elzárva az utat, ott terpeszkedett egy országúti cirkáló. Elindultam a szomszéd üzletekbe, megkeresni az esztelenül parkoló kocsi tulaját. Mikor megtaláltam, és megkértem, engedjen beállni, a nagydarab, rágózó fiatalember foghegyről ennyit mondott: Mi van, köcsög? Nem tudod kivárni, amíg elmegyek? Ne pattogj, mert megüt a szél!
Családom értetlenül nézte, miért ül idvezült mosoly az ajkamon. Én pedig azt gondoltam, rend van mégis ebben a világban, és nyugtáztam a régi bölcseletet: mindenütt jó, de a legjobb otthon!