Csíborozó harcsák nyomában

Ötezer hektár összefüggő sík víz – a közepén valóságos félelem fogja el az embert. Mert part sehol, csak víz, meg fa, meg bokor, és messze nyugaton a tokaji Nagy-Kopasz, ami különbül irányítja a hajóst minden világítótoronynál.  De azért így is könnyen eltévedhet az ember. Tegnap délután például egy csapat kenus fiatal kóválygott öszszevissza a vízen, fogalmuk se volt, merre járnak. Stefán Ferenc tímári halász és révész figyelt fel a hangjukra. Épp a komp menekítésével volt elfoglalva, de a szabolcsi oldalon, mikor a túlpartról meghallotta a kétségbeesett kiáltásokat. Átevezett – hát egy, a végkimerülés határán lévő pesti egyetemista csapat. Eltévedtek. A vizük elfogyott, kínjukban egy kis dinnyét rágcsáltak nyolcan. S miután a Tisza medrét errefelé egy ötven-száz méter széles magas part övezi, azt hitték, itt a vég. Mármint a vízi túra vége, húzhatják maguk után szárazon Tokajig a csónakjaikat. Vagy fordulhatnak vissza a „tengernek”. A halász persze útba igazította őket.
A Tiszán lett volna a legegyszerűbb leevezniük, de ezt nem tanácsolta. Megértjük. Mert olyan kemény a sodrás, hogy az amúgy erős motor se nagyon bír vele, és Stefán Ferenc se most megy át először rajta. Vagy ötven éve kezdte, s a túlparti Bodrogzugot is nagyon hamar megismerte. Annak egy része a tímári határ, gyermekkorában is gyakran át-átkalandozott, ha másért nem, hát vizet vitt az odaát kaszálóknak, pásztoroknak. Jószág sajnos már egyáltalán nincs annyi bent, mint régen, kaszáló viszont van bőven. A mostanában telepített nyárasokon és füzeseken, meg a dombosabb helyeken termesztett kukoricán kívül szinte nincs is más, csak kaszáló – s persze morotva, tó, mocsaras rét, lápos tocsogó.
Most viszont csak víz meg víz mindenütt. A tímári halász ladikjában ülünk, s csendben szitkozódunk. Elromlott a motor, evezhetünk egész nap. De ez még csak hagyján, ám hangya hátán hangya, s veszettül csíp mindahány. Az ár elől menekültek hozzánk. A vízből kiálló növények, legyen az gaz, bokor, kisebb fa, feketéllenek tőlük. Meg a pókoktól, s a mindenféle rovaroktól. A halász csak mosolyog rajtunk. Hisz ő megmondta, hogy ne jöjjünk nyakócon, gatyában, papucsban, félpucéron. Hát akkor vakarózzunk! Ő persze beöltözött, nadrág, pulóver, melles csizma – nem is támadják a hangyák. Mit mondjunk? Ezt teszi az ötven, vízen eltöltött esztendő. Pár órával korábban viszont egyáltalán nem volt jókedvű. Hajnalban ment a Munkácsról Tímárra áttelepült nyugdíjas igazgató barátjával, Paulyuk Ferenccel felnézni a tiszai varsákat, s mit lát?! Ellopták a tiszai ladikját, meg vagy tizenöt varsáját. Csupán párat hagytak. De azok tele vannak hallal. Igaz, két jászkeszeg kivételével kárász mind, az áradások hala, de van arra vevő, hiszen sütni elsőrangú.
– Valamikor bent a Bodrogzugban fogtuk a tömérdek halat ilyen nagy vízen – húzza az evezőt vendéglátónk. –A Bodrogból a csatornákon keresztül bejöttek a halak, alig bírtuk megemelni a harcsáktól a varsákat. Feljöttek csiborozni, bogarászni, tele volt mindnek a gyomra csiborral, piócával.
Lassan araszolunk mind beljebb és beljebb. Már rég eltűntek a két folyót kísérő galériaerdők és a halálra ítélt kukoricatáblák is, melyek bajuszukig vízben állnak. Már elhagytuk a Palackás-árkot, a Kis-Határ-ért, a Tökös-árkot, a Nagy-Határ-ért, a Csónakhúzó-árkot, s mind mélyebb a víz, egy idő után már nem is érjük a feneket az evezővel. Pedig itt pár hete még haris költött és őzek legelésztek, a földutakon pedig Zetorok szaladgáltak kaszálógépeket maguk után vontatva. Ők, a zetorosok jártak igazán rosszul az árral. Mert a haris, az egyik legféltettebb magyar madár, de az őz is el tud futni, repülni szárazabb helyekre, akár át a Bodrogon is, a szénabálák azonban nem tudnak se úszni, se repülni. Így most ott libeg a tömérdek guriga a tengervízen, hajtja őket a szél, aztán majd megfeneklenek valahol, de akkor már nem lesznek jók semmire.
Igen, ha az ember úgy látna előre, mint az állat! Mercsák József, a bodrogzugi tájvédelmi körzet nemrég nyugdíjba vonult vezetője számtalanszor megtapasztalhatta, hogy az állat előre megérzi a természeti katasztrófákat. Egyszer például lent Békésben madarakat gyűrűztek, s az egyik hajnalban a hálóban harkályokat, küllőket leltek. Amik sose akadnak a hálóba, mert annál köztudottan magasabban repülnek. Akkor viszont valami megzavarta őket – huszonnégy óra múlva súlyos földrengés rázta meg a közelben a földet. A közelgő árt is megérzik az állatok. Nem is látunk a madarakon kívül mást, azok is kevesen vannak. De ők fejedelmi állatok: nemes kócsagok, vörös gémek, fekete gólyák. Szigorúan védett mind – úgy is viselkednek. Tudják, úgyse esik bántódásuk, egészen közelről csodálhatjuk őket.
Nem sok helyen teheti ezt meg az országban az ember.