Kurultáj ezerötszáz év múltán

Szeret tudni az ember az őseiről, a rokonairól. A népek is így vannak ezzel. Mi, magyarok is ezer éve kutatjuk a rokonokat – nem sok sikerrel. Nemrég azonban a távoli Kazakisztánban (korábban Kazahsztán) rátaláltunk egy kisvárosnyi magyarra, akik mindig is állították, hogy sokkal többen vannak ők, csak a testvérek elmentek messze, Nyugatra. De egyszer egészen biztosan egymásra találnak.
Tavaly ez is megtörtént. Ezerhárom-, de az is lehet, hogy ezerötszáz év telt el az elválás óta, ám mintha csak tegnap lett volna. Igaz, közben történt egy s más. A kazak tudósok valamikor a hatvanas évek derekán „fedezték” fel a kazakisztáni magyarokat – akik természetesen időközben kazakokká váltak –, a magyarországi kollégák azonban nem akartak erről tudomást venni. Két éve azonban egy fiatal magyar antropológus, dr. Bíró András Zsolt expedíciót szervezett a távoli országba, hogy a tudomány eszközeivel tisztázza, valójában léteznek-e a kazakisztáni magyarok, vagy csupán a nevük él ma már.
Huszonkét, ottani nevükön madjarok lakta települést kerestek fel 2006 szeptemberében. A törzs minden megtalált férfi tagjától genetikai mintát vettek. A nyálmintákat az országos orvos szakértői intézetben elemezték, s mindenben igazolták a kazakisztáni madjarok körében ezer évnél is régebb óta élő legendát. Az intézetben őrzött harminckilenc nép genetikai mintájával összehasonlítva azt állapították meg a kutatók, hogy a kazakisztániak mintái a magyarországi magyarokéhoz állnak a legközelebb. Ebből azt a következtetést lehet levonni, hogy a két nép között valamikor genetikai kapcsolat állhatott fenn, amit az ottani aggszakálok, vagyis az idős vezetők mindig is állítottak.
Ezt már Vukics Ferenc őrnagy, a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem tanára, a baranta, azaz a nemrég feltámasztott hagyományos magyar harcművészet legismertebb szervezője mondja most, két évvel később Kunszentmiklós határában, ahol a II. Magyar–Madjar Törzsi Találkozót tartották. Az elsőre tavaly ilyenkor került sor Kazakisztánban, a Torgaj-vidéken, ahol a legtöbb madjar él. Meghívták oda a Kárpát-medencei magyarság képviselőit is, akikkel elhatározták, most, hogy megtaláltuk egymást, többé nem engedjük el a másik kezét, s eldöntötték azt is, a következő nagygyűlést – az ottani szóhasználattal élve kurultájt – Magyarországon szervezik meg 2008 nyarán.
Ennek vagyunk most vendégei vagy másfél ezer hagyományápoló és majd’ tízszer annyi érdeklődő társaságában a Kunszentmiklóshoz tartozó Bösztörpusztán. A Szabadszállást Szentmiklóssal összekötő műút mentén elterülő tágas puszta láttán sok külföldi látogatóban benn szorul a szó, augusztus 7–9. között viszont a látvány a szokottnál is jobban lenyűgözhette őket. Messze, délen egy hatalmas jurtatábor fehér falai világítottak, előttük legalább kétszázadnyi lovas harcos gyakorlatozott, a teljes harci díszbe öltözött gyalogosok számát pedig az állandó mozgás miatt meg se lehetett becsülni.

Az erdőben is sátor sátor hátán, kicsit távolabb pedig két futballpályányi terület fehér kötelekkel lezárva. Itt lesz majd a gyűlés, a kurultáj, itt tartanak majd bemutatót a hagyományőrző csoportok, köztük a kürtösök, a dobosok, az íjászok, s persze a lovas és gyalogos harcosok. A díszsátrak előtt, ahol a kazak-madjarok is ülnek, hetven méter hosszú fenyőasztal, rogyásig megrakva minden földi jóval. Rózsa Péter (nemrég mutattuk be a Szabad Földben) balmazújvárosi biogazda a fő tárnokmester, láthatóan nem akar leégni a messziről jött rokonság előtt, akik közül többen is népviseletben várják a harci bemutatók kezdetét. Érkeznek is hamarosan. Előbb a kürtösök, majd a gyalogosok, aztán az íjászok. Petraksó Tamás (őt is bemutattuk nemrég lapunk hasábjain) kisrozvágyi polgármester vezényli a ceremóniát, aki többek között arról ismert, hogy a honfoglalás 1100 éves évfordulóján négyezer kilométert lovagolt bajtársaival – az őshazától a Kárpát-medencéig.
– Szívmelengető – tolmácsolja a rokonok szavait egy magas, tekintélyt parancsoló férfi. A színpompás népviseletbe öltözött Kajrat Bibek is kazak-madjar. Hibátlanul beszél magyarul. Pesten végzett kertészmérnök, s mikor meghallotta az expedíció hírét, Alma-Atiból, lakóhelyéről azonnal a Torgaji-medencébe utazott, hogy segítse a munkájukat.
– Most, hogy egymásra találtunk, a további együttműködésen törjük a fejünket – fordul felénk a tolmácsolás szüneteiben. – Az már biztos, hogy Kunszentmiklós és a madjarok legfontosabb városa, Saga, testvérvárosi szerződést fog kötni. Otthon szeretnénk majd elindítani gyermekeink között a magyar nyelv fakultatív oktatását, s természetesen szeretnénk a gazdasági kapcsolatokat is kiszélesíteni. Semmi kétségem afelől, hogy sikerülni fog, hiszen a magyarok okos üzletemberek, Kazakisztán lehetőségei pedig végtelenek.
Nyílvesszők suhogása szakítja meg a beszélgetésünket, majd elkezdődik a lovasroham, ami a legedzettebb nézelődőbe is beléfojtja a szót. Mi se diskurálunk tovább, később meg elsodor egymás mellől a tömeg. Sebaj, még folytathatjuk. Biztos nem kell újabb másfél ezer évet rá várni.