Kalandorral kalandozó

A jándi palaj alatt hirtelen felszökik a part, ahonnan lenézve úgy tűnik, egy mély kanyonban folyik a Tisza. A látvány persze csalóka, hiszen nincsen itt hegy meg kanyon, de a panoráma így is lenyűgöző. Balra a Túr, jobbra a Szamos torkolata, a túlparton a híres, olcsvaapáti Sárkány-kert a maga százéves faóriásaival, a lábunk alatt pedig egy szabályos kis kikötő. Szerafin László hajói is ott ringatóznak. Pár évvel korábban még semmit se tudott e partszakaszról, pedig számtalanszor megfordult az innen két kilométerre lévő strandon. Igaz, akkor még nemigen gondolta, hogy hamarosan hajó- meg tutajtulajdonos lesz, és kíváncsi turistákat fog kalauzolni a szőke folyó hátán.
– Már gyereknek is nyughatatlan voltam – mondja egy piros gumicsónakban térdepelve, amit két búvár ismerőse kért kölcsön pár órára, s most készíti fel az útra. – Anyám egy élelmiszerboltot vezetett Kisvárdán, s emlékszem, ötévesen én már halál komolyan rendezkedtem a polcok közt. Nem szóltak rám, csak ha már nagyon útban voltam.
A csónak egy szoba nagyságú tutajhoz, a tutaj pedig egy szabályos, ahogy elnézem, legalább harminc ember szállítására alkalmas hajóhoz erősítve ringatózik a Tiszán. A túlparton is van egy lakóhajó, mellette pedig egy, tengert is kibíró, már-már hajóméretű gumicsónak, amivel pillanatok alatt kilométerek is megtehetők. De itt nincs száguldozás! Mert itt nem a sebesség a cél. Hanem az, hogy az utas felfedezze a Tiszát, a természetet.
Minden azzal kezdődött: a természetjárással. Szerafin László ma is szívesen csatangol erdőn, mezőn, de tizen-, meg huszonévesen minden szabadidejét ott töltötte. S ha csak tehette, biciklin. Húszéves korára már bekóborolta fél Európát, amikor eljött ’92, a barcelonai olimpia. Nem maradhatott Kisvárdán ő sem. Vagy tizedmagával elindult hát Hispániába. Ő volt a csapat műszaki felelőse, ami azt jelentette, ha valakinek komolyabban elromlott a biciklije, akkor neki szóltak. Korábban is nagy barátságban volt a kerékpárokkal, de e tekervényes út során úgy kitanulta a biciklismesterséget, hogy nem sokkal hazajövetele után szülővárosában kerékpár-összeszerelő telepet nyitott. Volt év, amikor tízezer járgányt is összeállítottak.  Tulajdonképpen ma is abból él. De nem sok hiányzott ahhoz, hogy azon az úton egy életre elmenjen a kedve a bicikliktől.
– A tengerparton beálltam egy zuhany alá, a biciklit lefektettem csak úgy magam mellé. Nem voltam a rózsa alatt fél percet se tán, de mikor kinyitottam a szemem, a biciklim nem volt sehol. Ellopta valaki. Azt hittem, a guta üt meg. Hiszen pénz nélkül, kétezer kilométerre az otthontól… De aztán megoldottam.
Igaz, ma már aligha úgy oldaná meg, de mentségére legyen mondva, hogy akkor húszéves volt, most pedig harminchét. Szóval elkötött ő is egy kerékpárt. Egy rettenetesen rossz biciklit, amit egész úton hazafelé szerelnie kellett. De azért hazavergődött vele. És nemsokára megnyitotta a saját üzletét, saját tőkéből. Mert ama emlékezetes spanyol túra előtti időkben volt olyan nap, amikor többet keresett, mint villanyszerelőként egy hónap alatt. Romániába járt át áruért. Kölcsönkérte az anyja öreg Trabantját, átugrott Nagykárolyba, Szatmárnémetibe, bevásárolt, s még aznap szétterítette az árut a hazai boltokban. Abból a pénzből aztán vett egy furgont, s irány Törökország. S nem egyszer vagy kétszer, hanem huszonkétszer, harminchétszer! Apróságokat hozott, rágógumit, derékszíjat, férfizoknit, ilyesmiket, de sokat… – ám aztán jöttek a kínaiak, s azokkal versenyezni már nem lehetett.
De tulajdonképpen már nem is akart. Ő akkor már újból a világot járta, gyalog, biciklivel, csónakon, Amerikában például jó fél évet barangolt. Azt mondja, ott tanulta a legtöbbet. Azt, hogy miképpen kell megbecsülni a természetet, s hogyan kell élvezni a természet adta örömöket. Onnan hazatérve döntötte el, ha lehetőség lesz rá, új vállalkozásba fog. Nem is a pénz, hanem a szenvedély vezérelte: feltámasztja a Felső-Tiszán a személyhajózást.
Jókor! – mosolyogtak rajta a szakértők, hiszen pont az idő tájt fejeződött be Magyarországon a nagy múltra visszatekintő hajógyártás. De neki nem tengerjáró kellett! Hanem olyan, ami elmegy a félméteres tiszai sellők fölött is. Mint oly sokszor, most is a saját feje után ment: ő maga tervezte meg a jövendő hajóját. Aminek mindössze huszonöt centi a merülése. Be is ment vele a hajózási felügyeletre, ahol egy komoly szakember belenézett a terveibe. Aztán megkérdezte gúnyosan: „mi is a maga foglalkozása, fiatalember?” „Villanyszerelő”, felelte Szerafin László. „Jó, akkor majd jöjjön vissza egy hónap múlva.”
Szerafin László vissza is ment, de akkor már precíz, mérnöki tervekkel. És hamarosan a hajó is elkészült. A Kalandor nevet kapta, s már első útjainak egyikével történelmet írt: Csengerből felment egészen Szatmárnémeti alá. Ami azért nagy szó, mert negyvenöt után szó se lehetett arról, hogy magyar hajó ússzon fel a Szamoson Szatmárig. A Kalandor kellett hozzá.
Mi is a Kalandoron ülünk, s arról próbálnám faggatni, hogy mit csinál, amikor épp nem dolgozik, de ő csak néz csodálkozva.
– Mit csinálnék…? Hajókat, tutajokat tervezek, s építünk. De hát ez nem munka.
Igaza van. Hiszen munka az, hogy például a maga építette tutajokon leereszkedik az ember a Szamoson Kolozsvár fölül a Tisza-torkolatig? Dehogy munka!