Legnagyobb ellenfél az ügyfél

Olyan paradicsom a nagyszüleim bordányi tanyája, ahová mindig visszavágyom. Biztonságban érzem ott magam, pedig ők már nincsenek. Az életüket, küszködésüket, amire ők tanítottak, azt nem felejtem el, mai napig erőt merítek belőle. Nekem nem kellett elmagyarázni a kukoricatermést, az őszibarack metszését, így a mezőgazdasági témájú perek nagyon feküdtek. Ezért mentem szövetkezeti jogásznak. A rendszerváltás környékén jöttem ki egyéni ügyvédnek, azután fokozatosan felszámoltam a szövetkezeteket magam alól. Azelőtt az állandó megbízások mellett elég volt egy hónapban két szerződést megírni, egy százalékért. Most nem lennék meg, ha nem mennék elébe a munkának. Van egy alirodám Mórahalmon, amíg egy minimálbért kitermel a bérleti díjon felül, addig fenntartom; egy meg itt, Dorozsmán, de kijárok Bordányba, Domaszékre, Forráskútra, meg még ahova hívnak.
A rendszerváltás után volt tíz jó év. A meglévő öt-hat téeszemtől jöttek a megbízási díjak. Közben meg éppen vakvágányra futottam, mert a szövetkezetek nagy részét végelszámoltuk, vagy felszámolás alá kerültek. Lehetőség lett volna pályázni közjegyzői állásra, csak akkor még messze nem látszott, hogy a közjegyzőknek ennyire jó lesz. Akkor nyitottam meg ezt a kis irodát, és rögtön zárjam be, menjek Szegedre? Most a közjegyzőknek nincsenek megélhetési gondjaik, teljes biztonságban végezhetik a munkájukat. Ezzel szemben a mi játékterünk leszűkült, sok a megélhetési ügyvéd, több a fegyelmi ügy, és ez nem vet jó fényt ránk. Keményen hígul a szakma, a kollégák képesek minimális összegekért dolgozni. Talán az ügyfél is szelektálna, ha nem megegyezés kérdése lenne, mennyiért készítek el, mondjuk, egy társasház-alapító szerződést, vagy egy ingatlanátruházást. A közjegyzők meghatározott díjtarifával dolgoznak. Nálunk meg jön az ügyfél, és azt mondja, hogy X. kolléga gyereke – mert már három van nála az irodán – tízezer forintért megcsinál egy olyan szerződést, ahol esetleg csak a papír többe kerül.
Aztán persze lehet, hogy az ügyfél mégis nálam köt ki. Volt, aki eljött, sokallotta a tarifát, megcsináltatta a szerződést húszezerért máshol, el is kalapálták teljesen. Visszajött hozzám. Ő már annyit fizetett – mondja itt nekem –, kifizette a másik ügyvédet, kifizette az ingatlanközvetítőt, és most még nekem is fizetni fog, hogy az illetékhivatalnál kimossuk a bugyit. Aztán persze megsajnálja az ember, és enged az árból. Nincsenek kis ügyek: ha egy ügyfelet elküldesz, azzal elküldesz tíz másikat is.
Ma sokkal szegényebbek az emberek. Sok a „tyúkper”. Ha olyan ügyvéd kollégára bukkan a másik fél, aki hajlik az egyezségre, akkor közösen tudunk segíteni. De ha csak azért dolgozik, hogy legyen munkája, akkor végiggyúrjuk a nagy semmit első fokon, másodfokon, táblabíróságon. Gyomrozom őket az egyezségre, gyomrozom, és tudod, mit: nem a kisember nem akar megegyezni, hanem a tehetős. Most is van egy ilyen ügyem: végig fogjuk pereskedni, húszezer forintért.
Ráadásul az egész most már veszélyes is. Kezdve azon, hogy minden ügyvédnek a legnagyobb ellenfele a saját ügyfele. Miből dolgozol? Amit letesz eléd, amit elmond. Jöttem ki úgy tárgyalásról, hogy az a tanú, akit az ügyfelem megjelölt, homlokegyenest az ellenkezőjét mondta el, mint ő. Minden munkám porba dőlt. Lassan úgy kellene eljárni, hogy hatvanévesnél idősebb ügyfél esetén nem kötök szerződést úgy, hogy ne kérjek orvosi igazolást a szellemi állapotáról. Nem azért, mert kételkedem benne, hanem hogy magamat védjem. Ugyanis ha nem teszem, és valaki bele akar kötni a szerződésbe utólag, mondjuk az illető halála után, az első ember, akit meg tud támadni, hogy csalt, az én vagyok. Én hitelesítem a szerződést a pecsétemmel. Nem csak a mi szakmánk hígul. Most mondja egy régi kolléga, hogy felvesz egy ügyvédet maga mellé, aki a peres ügyeket viszi, mert neki elege van abból, ami a bíróságon folyik. Sok a kezdő, az egyetemen kiváló eredménnyel végzett bíró: sorolni lehet, ki kinek a gyereke. Egyik a városon van, másik a megyén, fiútól az apához fellebbezünk. Ezekkel a huszonévesekkel az a baj, hogy semmi élettapasztalatuk nincsen, de ha szólsz nekik, megbírságolnak. Olyanokon kell bírókkal veszekedni, hogy a négyzetméter és a hektár között mi a különbség, mert hogy valami egy négyzetméter vagy egy hektár, az nem egészen mindegy. Eleve nem engedném meg, hogy valaki harmincévesen bíráskodjon. Menjen ki az életbe, szerezzen tapasztalatot, a bírókat meg válogassák ki a negyven évnél idősebb gyakorló jogászok közül.
Most gondolom át, mennyi roszszat mondtam. Igazából nekem még nincs is okom sírni, bár ezt lekopogom. Sokszoros munkával, de megvagyok. Mondjuk, az jó kérdés, hogy a nyugdíjat egyáltalán megéri-e az én generációm, vagy egyszer csak felbukunk. Minden évben, mikor két hétre bezárom az irodát, és elmegyek nyaralni, attól tartok, hogy ha viszszajövök, nem lesz-e üres a váró. Hála istennek, általában tele van.
Mindig vannak olyan dolgok, amiket nem szívesen csinálunk. Meg kell találni bennük a szépséget, mert van. Lehet, hogy akad ügyem, amihez nem fűlik úgy a fogam, de keresem, hogy miért csinálom, mi benne a szép. Nagyanyám mindig a vasalást hozta fel, mint a monoton munkák legrosszabbikát: ha vasalni kell, abban mi a szép? Hát kisimul a ruha.