Ha egy magyar állampolgár vesz egy ócska mikrobuszt, beleültet 10-12 pakisztáni menekültet – akiktől előzőleg beszedett fejenként kétezer eurót –, átjuttatja őket a bármilyen színű osztrák határon, ezek után ott felejti utasait valahol, de pechje van és a két ország közül az egyikben lebukik, akkor lesújt rá a törvény ökle, mely, mint tudjuk, vasököl, és oda sújt, ahova szabad. Az ilyen állampolgárt a továbbiakban embercsempésznek nevezik.
Ha egy magyar állampolgár kivesz egy üzlethelyiséget és minimális befektetéssel utazási irodát nyit, gondolkodás nélkül felvehet milliókat potenciális utasoktól. Mondjuk kiutaztatja ügyfeleit Krétára, aztán elfelejti kifizetni a szállodájukat és repülőjegyüket hazafelé, majd csődöt jelent. Az ilyen személyt üzletembernek hívják.
Ma már örökzöldnek számít a hír, mely minden nyáron bejárja a teljes magyar médiát: aktuálisan éppen ilyen vagy olyan nevű utazási iroda becsődölt, utasait vagy kint felejti, vagy el sem indítja, és természetesen az itthon maradottak futhatnak a pénzük után, mert az illetékes biztosító – ha egyáltalán volt ilyen – csak többéves per után fizet csökevényes összeget.
Ha valaki ma egy utcai vécét kíván szerződésbe venni, akkor erkölcsi bizonyítványán kívül be kell mutatnia a bankszámláját is. Tudniillik a bérbeadónak tudnia kell, az illetékes ki tudja-e fizetni a papír árát, amire előbb-utóbb szükség lesz. Budapesten minden második utcában van egy utazási iroda valamilyen vonzó fantázianévvel. Hirdetéseik csalogatóak, néha megdöbbentően olcsók. Ha például felajánlják nekem, hogy rendkívüli akciós áron megnézhetem, hol feküdt Szent Ilonán Napóleon, nem kezdhetem azzal az irodában, hogy mielőtt fizetek, mutassák be a bankszámlájukat. Megnézném még az igazolást a szállodától, hogy a szoba árát rendezték-e, és látni akarom „O.K.”-zott repülőjegyemet az oda-vissza útra. Ha ilyet kérek, úgy kivágnak, mint a macskát szaladni.
A rendszerváltást követően az idegenforgalomban is beköszöntött a piacgazdaság. Ennek örültünk, hisz megszűnt a pártállamban létezett egyetlen utazási iroda monopóliuma. Az én korosztályom még emlékszik az időkre, amikor megfelelő színű útlevéllel és benne érvényes ablakkal, ha volt egy kis valutánk, 3 évenként utazhattunk a csodált Nyugatra. Biztosak lehettünk abban is, hogy a csinos, rövid szoknyás alezredes kisasszonyok gondoskodnak a hazatérésünkről. Akkor is, ha netán nem akartunk hazajönni. Senki nem gondolta volna, hogy a turizmus nevű üzletágban egyre nagyobb teret nyer a legkifizetődőbb marketingfogás: a szélhámia. Bennem is felmerült a gondolat, hogy jegyzetírás helyett ideje lenne egy kiadósat kaszálni. Egy öreg barátom meghirdette az egykori megbonthatatlan magyar–NDK barátság mozgó emlékművének, Robur teherautójának eladását. Eljátszottam a gondolattal, hogy megveszem, átfestetem jó feltűnőre, nyitok egy utazási irodát. Meghirdetek egy utat a kedvező 500 000 forintos árért a Fidzsi-szigetekre, részletfizetést is ajánlok: 490 000-et kell kifizetni egy összegben indulás előtt, a többit ráér a kedves utas érkezéskor. Kikötöm, hogy az út elejét a buszomon teszik meg, a repülő majd a Hajógyári-szigetről indul. A Robur kitart a szigetig, ott a sofőr lelép, ottfelejti utasait, és én csődöt jelentek. A hoppon maradt utasok még hálásak is lehetnek, mert onnan még gyalog is haza tudnak jönni. Arról nem is beszélve, hogy legalább két napig címlapsztori leszek.
Másik visszautasíthatatlan ajánlatom: mindenki maradjon otthon!
