Első recept a tehén farán

Amint kihúztam a tételt, éreztem, hogy megnyertem a csatát. Kaptam öt perc felkészülési időt, beszéltem vagy negyed órát. Néha ugyan közbekérdeztek a profeszszorok, de mindenre tudtam a választ. Aztán kiküldtek, majd pár perc múlva visszaszólítottak. Gratulálunk, mondta egyikük, ön, doktor Ferenczy Miklós sikeres vizsgát tett, s jogosulttá vált a rehabilitáció szakorvosa cím használatára.
Hát így tettem le a szakvizsgámat. A negyediket.
Hetvenhét évesen.
Ha beszámítom az egyetemi tanulmányaimat is, akkor csaknem hatvan éve gyógyítok. Az első receptemet egy tehén farán írtam. Ne nevessen, mit tehettem volna? Végzős orvosként Felsőtárkányba helyeztek. Első este hív az állatorvos, hogy rosszul érzi magát az egyik tehenész. Megvizsgáltam, s láttam, nincs különösebb gond, a gyógyszer segíteni fog. De hát az istállókban nincs asztal, ahol felírhattam volna a receptet. A tehén fara viszont éppen kapóra jött.
Szerettem a helyemet, persze, segítségre szoruló embert bárhol lehet találni, ahogy drága édesanyám mondogatta. Az orvosi hivatást is az ő hatására választottam. Sokáig haboztam ugyan, hogy lelkész legyek-e vagy orvos, végül azonban ez utóbbit választottam. Tudja, 1950-ben érettségiztem Esztergomban, nem jó idők jártak akkoriban az egyházakra.
Jó dolgom volt tehát Felsőtárkányban, de azért csak közelebb vágytam a szülőföldemhez. Amint lehetett, visszakértem magam Komárom megyébe. Előbb Ácsra kerültem, aztán Dunaalmásra.
Azonnal befogadtak. Ahogy beszélgettem az idős betegeimmel, különös dologra figyeltem fel. Gyakran emlegették Lillát. Mármint Csokonai Lilláját. Mert ő odavaló volt, ugyebár, Dunaalmásra. Szerettem volna egy kicsit utánaolvasni a történetének, ne csak a szóbeszédre hagyatkozzak, de nem találtam semmit. Egyetlen irodalomtörténész sem dolgozta fel a témát. Ha ők nem, hát akkor majd én. Gyűjtöttem az adatokat, jártam a levéltárakat, nézegettem a helyi anyakönyveket. Így született meg a Csokonai Lillája című könyvem. Nagy siker volt, egyetemi professzorok is dicsérték, előadásokra hívtak. Felbuzdultam, beleástam magam a helytörténetbe. Újabb könyvem született, majd újabb. Mára vagy harminc.
Na, nem mindegyiket Dunaalmásról írtam, dehogy, sok közöttük az orvoslásról szóló is. Mert a helytörténet mégiscsak afféle passzió, az igazi hivatásom az orvosi.
Meg a lelkészi.
Igen, mert végül csak elvégeztem azt is. Nem hagyott nyugodni. Az élet alapkérdései, honnan jövünk, hová megyünk. Harmadéves voltam az egyetemen, amikor kórbonctant tanultunk. Álltam a halott előtt, s kérdeztem magamtól: ez volna hát az ember? Ennyi? Hús, csontok, zsigerek, vér? Enynyi? Vagy még ennyi sem? Emlékszem, egyszer exhumáláson vettem részt. Szinte már csak egy lapát földet találtak a halott helyén. Ez az ember? Hát ezek a kérdések érdekeltek különösen. Mit mond erről a vallás? Tudtam én, persze, hiszen hitben nevelkedtem, de szerettem volna elmélyülni benne. Hiszen annyi idős, beteg ember tette fel nekem ezeket a kérdéseket, amikor orvosként felkerestem őket. Mit mondjak nekik?
Elvégeztem tehát a teológiát, közben elláttam a körzetemet is, s egyszer csak azon kaptam magam, hogy én vagyok a dunaalmási lelkész. Persze csak átmenetileg. Az előző lelkész meghalt, én pedig addig vállaltam a gyülekezet vezetését, amíg nem találnak egy főállású lelkészt. Akkoriban még a református egyházban is nagy volt a lelkészhiány.
Szerettem ezt a szolgálatot is, hogyne szerettem volna, de azért néha nagyon nehéz volt. Amikor temetnem kellett. Akit hosszú ideig gyógyítottam, ám végül csak elment a minden élők útján. Hiszen az az én gyászom is volt. Némelyik betegemet évtizedekig ismertem, szinte családtagnak éreztem. Aztán meghalt, én pedig ott álltam a gyászolók között, s még nekem kellett vigasztalnom őket. Miközben magam is gyászoltam. Nem volt könynyű. Négy évig tartott ez a szolgálatom, akkor sikerült megtalálni az utódomat.
Én pedig gyógyítottam egészen a nyugdíjba vonulásomig. Azaz dehogy addig, az csak egy állomás volt. Dolgozom most is, s közben keresem, miként tudnám még jobban végezni a munkámat. Betegeim többsége idős, ezért jó tíz éve megérett bennem a gondolat, hogy újabb szakvizsgát kellene tennem, mégpedig gerontológiából. Le is tettem sikeresen. Ennek 2003 óta veszem igazán sok hasznát, hiszen ekkor kerültem ide, a Visegrádi Rehabilitációs Szakkórházba, ahol a betegek többsége idős. Igen ám, de eltelt néhány hónap, s éreztem, hogy az eddigi ismereteim sem elegendőek. Elvégre mégiscsak egy rehabilitációs kórház főorvosa vagyok. Jelentkeztem tehát a rehabilitációs szakvizsgára is.
Azt kérdezi, nehéz volt-e? Nehéz, miért is tagadjam. Nem a korom miatt, hanem mert a rehabilitációban szinte a teljes orvostudomány benne van. Általában a kora reggeli órákban tanultam, akkor fog a legjobban a fejem. De nem volt nyugtom esténként sem, amikor a tévé elé ültem, hogy megtudjam, mi történt a nagyvilágban. Nem tanulnom kellene inkább? Szóval állandó belső nyugtalanságot éreztem: vajon sikerülni fog-e?
Sikerült. Ma két kórházban dolgozom, a tataiban krónikus belgyógyászaton osztályos orvos vagyok, oda hétfőn és pénteken járok, ide, Visegrádra pedig kedden és csütörtökön.
Újabb szakvizsga? Nem, nem, egyelőre semmiképpen, most inkább hasznosítani szeretném az ismereteimet, gyógyítani. Ameddig Isten engedi.