Jeti grasszál Tetétlenen

Tetétlen kicsi falu, alig másfél ezren lakják, mégis úgy el lehet bújni benne, hogy csoda. Mi is már másfél órája keresünk legalább egy olyan embert, aki látta a Kalapost – mondják Rémnek, Fantomnak s Jetinek is –, de mindenütt csak gyanakvó tekintetekkel meg mogorva kézlegyintgetésekkel találkozunk.
Egy ficfavesszőt szedegető férfi, Egri Imre hiszi is, meg nem is, de mégis inkább hiszi a Rémet, ezért aztán az utóbbi időkben levette a kalapját. Most sincs rajta, pedig fúj a szél, hideg eső permetez, egyszóval nem egy hatvankilenc éves férfi kedve szerint való idő. De biztos, ami biztos!
– Az is kalapban jár, én is kalapban járok, még az hiányzik, hogy majd a sötétben valaki eltángáljon – nevet az egykori rendőr.
Pedig ő nemigen szokott a sötétben kajtatni. Sötétben ő alszik – illetve figyel. Csak keveset alszik, inkább az ablak előtt üldögél. Mint mondja, az utcájukban az ő tudta nélkül a madár se szállhat el. 
– Az biztos, hogy mifelénk nem járt – állítja. – Legalábbis autóval nem. Mert én minden idegen autó rendszámát felírom. 
A Hajnal utcában is komisz idők járnak, így aztán se a Rémnek, se a lakóknak semmi nyoma. Mindenkit fedél alá ver az eső. Boszszankodunk is rendesen, mert kicsi szerencsével akár össze is futhatnánk a Rémmel. Mert aki eddig találkozott vele, kivétel nélkül mindenki fényes nappal látta. Az egyik, kicsit kapatos emberhez például épp délidőben nyitott be. Torkán is akadt a falat, úgy kellett életre pofozni szegényt. Mások viszont azt hallották, hogy pont fordítva történt minden. Nemhogy lefordult a székről, hanem egyenesen kijózanodott a Rém láttán a gazda! Aztán üldözőbe vette. De az gyorsabb volt, eltűnt a falu alatti nagy nádasban.
Erre a nagy nádasra nyúlik Sípos Géza háza is. Az ötven év körüli férfi valóban látta a Rémet, de már ezerszer megbánta, hogy elkotyogta. Mert azóta nem hagyják békén, mindenféle idegenek nyaggatják, hogyan is nézett hát ki az az alak!? Nekünk sem nagyon örül. Igaz, mi sem örülnénk, ha épp ludaskása evése közben háborgatnának azzal, hogy mutassuk már meg, hol is láttuk a Fantomot. De azért leteszi a kanalat, és a felesége elnéző fejcsóválása közben elindul velünk le, az udvar végébe. Ólak, nyúlketrecek mellett megyünk el, egy kisebb trágyacsomónál állunk meg, srégen Báránd felé mutat.
– Na, ott volt a tengeritábla szélén.
– De hisz itt nincs semmiféle tengeritábla! – csodálkozunk, mire ő bosszúsan legyint.
– Persze, hogy nincs. De volt! Csak már letakarították.
Szóval! Délután öt óra körül járhatott az idő, mikor a hátsó udvaron ugatni kezdett a kutya. De nem úgy, mint máskor, csak úgy unalomból – fogott keményen. Ki is ment Sípos Géza a házból, látja, hogy a kutya lefele, a kertnek figyel. Arra vette hát az irányt. Alig tett pár lépést, máris észrevette a furcsa alakot. Lábszárközépig érő ballon s nagy karimájú kalap volt rajta. Fekete mind a kettő.
– És maga mit szólt? – hajolunk közelebb a földhöz, hátha felfedezünk valami nyomot.
– Mit szóltam volna? Se köpni, se nyelni nem tudtam. Mire észbe kaptam, belépett a tengeribe, s eltűnt, mint a kámfor.
Hosszasan tanakodunk, hogy mit akarhatott vajon, s azt találjuk mondani, lehet, hogy a nyulakért jött.
– Ugyan már! – legyint a gazdánk. – Három-négy nyúlért fényes nappal…!?
– Akkor a disznóért – erősködünk, mire Sípos Géza mérgesen megáll a disznóól előtt.
– És ezeket hogy vitte volna el?
Be kell látnunk, nehezen. De az is lehet, hogy sehogy. Mert odabent két akkora hízó ejtőzik, hogy kilóg a fejük az ólból. Keresztben egyszerűen nem férnek el benne.
Hát akkor mit akarhatott itt, a Bem utcában? Már többen is álldogálunk a csepergő esőben a sarkon, a legkülönfélébb információk záporoznak. A legtöbben azt bizonygatják, hogy egy most szabadult börtönviselt férfiről van szó, akinek – míg ő bent volt – megerőszakolták a feleségét, és most bosszúra készül. De azt is mondják, hogy egy rémületes, afféle sem ember, sem állat az, aki bujkál mindenki elől. Egy fiatal, vékony asszony szerint az is elképzelhető, hogy az űrből jött valahonnan, egy vastag nyakú férfi viszont általános helyeslés közepette azt állítja, a Magyar Gárda kommandósa, felderítője lehet az a két méternél is magasabb, átvágott torkú óriás. Csakis az lehet, kommandós, különben már rég elfogták volna!
Nem mindenki gondolja azonban ezt így. Az egyik asszony sem, aki maga is látta a Rémet, de nem nyilatkozik. Helyette füléhez kapja a veszettül csirimpoló mobiltelefonját, s azt mondja falfehér arccal: –  Megvan!
– Jaj! – sápadnak el sokan. – És hol?
– A Bíró Laci padlásán. A rendőrök már haza is hozták Szolnokról, a munkahelyéről, hogy nyissa ki nekik az ajtót – suttogja az asszony, és felpattan az elektromos biciklijére.
Mi meg utána. De csak egy fiatal, hibiszkuszbokrokat ültető férfit látunk az utca elején, meg egy nagy, rozsdás lakatot a Rémet „rejtő” ház kiskapuján.
– Mi, hogy itt, a szomszédomban bujkált volna? – egyenesedik fel a hibiszkuszt ültető férfi, s jót derül rajtunk, hogy így megvezettek bennünket.
Nevet a szembeszomszédja is, de mikor elkullogunk mellette, nem állja meg, hogy az orrunk alá dörgölje:
– Addig jó, míg ez a Rém nálunk bóklászik. Addig se lopják a faluban a tyúkokat.