Lomtalanítás

Régi újságírói közhely: a téma az utcán hever, csak le kell érte hajolni. Amiről most írok, azért én lehajoltam, annak ellenére, hogy ez olyan téma, amiért illetéktelennek – és az újságíró ilyen – érdeklődni nyolc napon túl gyógyuló sérüléssel jár.
Valamelyik nap az egyik elöregedett belvárosi kerület utcájában jártam, ahol éppen lomtalanítottak. Mindenki tudja, hogy ilyenkor az utca képe egy hatvanas évekbeli neorealista olasz film díszletére emlékeztet. A kép és a kosár, a dívány, a skatulya, szóval minden, ami egykor egy háztartás része volt, ilyenkor az utcára kerül. A lomtalanításból egész klánok élnek meg, egyesek szerint nem is rosszul. Alvilágban jártas kollégám elmesélte, hogy a kitett holmik kicsemegézésére ugyanúgy csoportok szakosodtak, mint a prostituáltak futtatására, a koldulásra, vagy a zálogházak körüli nepperkedésre. Számukra egy-egy ház kincseire vigyázni életbevágóan fontos. Öltek már meg bandához nem tartozó csórót, aki megpróbált védelmi háttér nélkül egy olyan darabot lenyúlni, amit a lomtalanító maffia már kinézett magának.
A kupac, amit én vettem szemügyre, nagyon változatos volt. Legalul egy lába vesztett heverő, huzata végigvágva, kiálló rugóival messziről olyan volt, mint egy bonctani eset, aki mellől elhívták az orvost. Mellette kerék nélküli babakocsi, zománc nélküli vödör, lyukas lábosok, aljzat nélküli repedt kenyérpirító, félujjas pulóver, egy régi fekete-fehér tévé képcsöve faház nélkül. Először távolról azt hittem, hogy a festetlen hokedlin ülő, mozdulatlan, hatalmas alak egy naiv iparművész sikerületlen alkotása, szintén kidobott tárgy. Aztán rájöttem, hogy ő az előőrs. Lábán felemás vietnami papucs, és amit messzebbről bokaláncnak néztem, az kosz volt. Ócska farmere még divatos is lett volna a térdén látható lyukak okán, de felül stílustörés volt a néhai szmokingból hozzá varrt felső. Hatalmas sörhasán cukorspárga tartotta a nadrágkölteményt.
Ekkor közeledett a kupac felé egy kis öregasszony. Tipikusan lepusztult kerületi néni. Szegényesen öltözve, egyik kezében bottal, másikban egy reklámszatyorral közelített a háromajtós szekrény nagyságú kidobó ember felé. Madárhangon szólította meg: – Ha maga a Géza, legyen kedves nekem egy pár darabot adni, a 3 B-ből Fülöp úr engedélyezte. – Ekkor az óriás, miután kiköpött, valahonnan a lába közül elővett egy mobilt, beütött pár számot, beszélt, majd szemében megvetéssel így szólt a derekáig érő öregasszonynak: – Gyere, mutter, amire rábökök, viheted, aztán húzd el a beled. – A néni mosolyogva tette be szatyrába a kenyérpirítót, a félujjas pulóvert, a csatlakozó nélküli villanyvasalót, melyekre a férfi koszos lábával rábökött. Ezután sűrűn köszöngetve elbicegett. A behemót bement a kapu alá, kihozott egy előhűtött sört, és helyére visszaülve egy húzásra kiitta.
A nevetséges óriás láttán előbb azt hittem, hogy a szegénység megtestesült valóságát látom, és ő képviseli az emberi öntudat legalsó lépcsőfokán állókat. Most rájöttem, tévedtem. A néni – egy feltehetően átdolgozott élet után, talán minimális nyugdíjjal – még lejjebbről jött. Micsoda megaláztatás lehet a nagyúrnak számító és nyilván bandavezér Fülöp úrtól a 3 B-ből protekciót kérni. Miből élhet az, akinek megérte e monumentális véglénynek kiszolgáltatva, annak piszkos lábujjával megjelölt kacatokért hálálkodni?!
Nemrégiben valamelyik televíziós adón összeállítást láttam arról, hogy az Országgyűlés külön ülésnapot szentelt a szegénység kérdésének. Több elegáns hölgy és úr osztotta ott az észt, de számomra legalább egy felszólaló még hiányzott közülük…