Tanulni kell a csendet is

Mindig mindenkinek segíteni kell. Ha találkozom egy nagybeteggel, telefonon vagy levélben, az első kérdés sosem lehet más, mint az, hogy jaj, istenem, mit is tudok segíteni. Hogy meg fogsz gyógyulni, azt nem mondhatom, főleg végső stádiumban, de hogy számára mi lehet a könnyebbség, mi az a másfajta életminőség, ami a régi helyébe lép, abban adhatok támaszt. Adni kell a betegnek valamit, ami által jobban meg tud küzdeni a saját problémájával. Bizony, sokszor rádöbbenek, hogy tehetetlen vagyok. Ezt nehéz feldolgozni. Saját lelkemmel harmóniában kell lennem, csak így tudok másoknak segíteni.
Mint egy hullámvasút, olyan a betegek kedélyállapota. Lent, fönt, aztán megint lent. Ebből kell kihozni őket. Vannak nagyon megrázó esetek. Főleg akkor, ha az illető egyáltalán nem vagy csak nehezen fogadja el a betegségét. Ahogy mindig, ilyenkor is teljes empátiára van szükség. Bele kell élnem magamat az ő helyzetébe, mindazonáltal távolságot is kell tartanom. Nem sírhatok együtt vele, nem vehetem át az összes problémáját, mert az nem vezet jóra. Persze a merev hozzáállás se jó, hogy te szenvedsz, engem nem érdekel, majdcsak vége lesz az egésznek. Én már csak tudom, mi játszódik le a lelkekben, mert magam is végigéltem, amikor rákos daganatot találtak a mellemben. Tapasztalatomat, tudásomat adom, hogy a betegek saját maguk leljék meg azt az utat, melyet végigjárva kikeveredhetnek a bajból. Még így is borzasztóan nehéz feldolgozni a történteket. Kapcsolatunkban anynyira közel kerülünk egymáshoz, hogy nem könnyű túltenni magamat rajta. Ám tudnom kell elrendezni az érzelmeket, mert a holnapi betegnek is segítenem kell, meg a holnaputáninak is.
Eredetileg középiskolai tanár vagyok, történelem szakos. Már a pályára készülve, aztán a későbbiekben is a szülő, gyerek, tantestület egységében gondolkodtam. A budai Petőfi Gimnázium osztályfőnöki munkaközössége vezetőjeként fontos témákban szerveztem előadásokat, és elindítottam a pedagógusok rákszűrését. Azt gondoltam, az értelmiségiek önként és dalolva mennek el a vizsgálatra. Ez valamelyest be is igazolódott, mert országosan több mint háromszázezer tanár vett részt rajta, harminc százalékuknál kiszűrtek valamilyen problémát, tizenöt százalékban pedig rákot. Ekkor ismerkedtem meg a daganatos betegségekkel és a megelőzés jelentőségével.
Magamon is elvégeztem az emlővizsgálatot, észrevettem, hogy valami nincs rendben. Az orvosok meg is találták a daganatot. Ez 1986 szeptemberében történt, október elején már műtöttek. A közte eltelt időben volt alkalmam végiggondolni a jövőmet, igen, az is megfordult a fejemben, hogy nem fogok megmaradni. De amint látható, itt vagyok, huszonkét év telt el azóta. Saját példámmal tudok másoknak erőt adni. Én magam lettem a bizonyíték a betegek előtt, hogy igenis, az emlőrákból ki lehet gyógyulni. Persze, egy idő után már nem akartak hinni nekem, amikor a tévében újra és újra elmeséltették az esetemet. Hiszen nem is úgy néz ki, mint aki beteg volt, mondogatták egyre többen, én pedig jobbnak láttam, ha többé nem beszélek róla nyilvánosan. Persze, soha nem titkoltam el, hogy mi történt velem, most sem teszem, de úgynevezett tanult betegként már nem tartom magam a leghitelesebb szemtanúnak.
A rákbetegeket segítő munkát ajándékba kaptam. Amikor a kilencvenes években nálunk is lehetőség nyílt egyesületek alapítására, az Országos Onkológiai Intézet vezetője, Eckhard professzor felkért arra, hogy hívjam életre a Magyar Rákellenes Ligát. Önkénteseket toboroztam a betegek mellé, hogy ne csak az orvosokra támaszkodhassanak. Addigra a vidéki kórházak onkológiai osztályain is egyre több közösség szerveződött. Jól tudom, nem lehet minden rákos beteg mellé önkéntest állítani, de lehetőségeinkhez képest mindent meg kell tenni értük. Küzdelmünk azonban ennél sokkal szerteágazóbb. Nem győzzük eléggé hangoztatni a szűrések fontosságát. Sajnálatosnak tartom, hogy nemcsak az embereket kell győzködni, hanem az orvosokat is.
És ott vannak a kóklerek, a rák vámszedői… Finoman szólva, nem vagyunk velük jó viszonyban. Naponta jelentkeznek a csodaszerek forgalmazói, hogy álljunk melléjük ajánlásunkkal. Ezt nem tehetjük, mert a betegeket nem lehet becsapni. Aztán meg is kapjuk a vádat, azért halnak meg a rákosok, mert a liga megakadályozza a készítmények eladását. Az én lelkiismeretem tiszta.
Hogy mi kell ehhez a misszióhoz? Embertársaim nagyfokú tisztelete. Engem nem zavar, ha egy rákbetegből csövek lógnak ki, sokan még ettől is félnek. Tudni kell az érzelmekkel bánni. Mi adhat örömet? Mi vált ki agresszivitást? Nagyon fontos, hogy a betegek sírjanak. Soha nem mondom nekik, hogy legyenek erősek, ne sírjanak. Igenis sírjanak! A csendeket is meg kell tanulni, hiszen a hallgatásnak lényeges szerepe van a beszélgetés során. Tudja, mi a legnehezebb? Hogy ne adjak tanácsokat. Még ennél is nehezebb, ha olyan beteggel hoz össze a sors, aki mindenben elutasító, nem hisz a gyógyulásban és feladja a küzdelmet.
Sokat tanulok a helyzetekből. Több van azokból a segítő beszélgetésekből, melyek jó érzéseket váltanak ki belőlem. Sokat tettem a krónikus fájdalomcsillapításért, elindítottam a szűrőbuszokat, megszerveztem a lelkisegély-szolgálatot, és sikerült az onkológiai intézet kertjében álló kápolnát felújíttatni, ami nyitva áll a betegek előtt. Ha most el kellene tűnnöm a világból, akkor sem keserednék el, hanem már indulnék is.