Árnyékpiac

A helyzet azonban ennél bonyolultabb. Kezdjük azzal, hogy az új piac mögötti területen szinte balkáni állapotok uralkodnak. Az itt kuporgó, földről, jobb esetben nejlonzacskóból gombát árulók egyike sem őstermelő. Nem is tagadják, hogy nincs pénzük se igazolványra, se az új bérleti díjakra, amit ráadásul egy hónapra előre kell kifizetni napi 600 forintos négyzetméterenkénti áron. Nekik ez nem éri meg, hiszen a gomba rizikós, ha esik, van, ha nem, nincs egy szem se. Az árusnő szerint az ő pereszkéje olcsóbb, mint a csarnokban.
Az állítást cáfolja, hogy a bent a csarnokban kevesebbért és számla ellenében árulták a pereszkét. Egy férfi elpanaszolta; szívesen árulnának ők az adózás ellenére is fedett helyen, de nem tudtak megegyezni a piaci főnökséggel a „köztes” árban.
Egy őstermelő szerint nagy átverés, hogy az asztalok négyzetmétere napi 200 forint! Annyi bizony, de csak a régi nagyágyúknak, akik üzletet vettek a vásárcsarnokban, nekik viszont csak a külső részeken jutott hely. Hogy hánynak, arról eltérőek a számok. A miskolci piac igazgatója 40-50-et említ, a piacot bejáró megyei közgyűlés s a terület választókerületének elnöke szerint mindössze 20 asztal jutott a 300-nál is több, bádogbódékba szorult megyei kistermelőknek. Szerintük az új miskolci piac vidékellenes, figyelmen kívül hagyja a megyéből idejáró kistermelők, családi gazdaságok megélhetését, pedig színesítenék a kínálatot, mérsékelnék az árakat. Talán.
Én nem láttam nagy különbséget a kinti és benti árak között. Igaz, bent se alkudni, se válogatni nem lehetett, kint igen. Vagyis az igazság „odaát” van. Mármint ott, ahol mi döntjük el, hogy hol vásárolunk.