Egyházfi és postásfi

A postás, ahogy máskor is, aznap is letette a postát meg a Szabad Földet a plébánián, majd továbbkerekezett. A Keresztény Életet hiába váró plébános ez után maga mellé ültetve Erzsébetet, a házvezetőnőjét, kocsival utána hajtott. Amikor utolérte, kiszállt az autójából, levette a postás szemüvegét, azt gondosan átadta Erzsébetnek, majd az egyházfi módszeresen pofozni kezdte a postásfit.
„Hegyibém térdelt, s ütött, rugdalt az árokban is. Nem is tudtam védekezni. Háromszor erősebb nálam a plébános, olyan, mint egy bika” – idézte fel a történteket tolókocsiban ülve a kézbesítő. „Tizenhét, vagy még ennél is több ütést kaptam, azóta is fájlalom a fejem és az állkapcsom; a kerékpárom eldőlt, a postai küldemények pedig szétszóródtak az úttesten.” Búcsúzóul meg azt mondja: feleslegesen készül bocsánatkérésre az atya. „Nincs bocsánat. Hiába is kérne, nincs bocsánat. Fönt kérjen, ott fönt, ha majd fölkerül.”
Az megvan, hogy:
A postás fújtatva teker fel a hegyi fogadóba, és mérgesen odavágja a megrendelt hetilapot a fogadósnak. Mire a fogadós:
– Ha még egyszer csapkodsz, napilapot rendelek…